Az ember életében kell az érték, különben nincs semmi értelme

Jobbra Osztopánt, balra Somogyfajszot jelzi az út, úgy tűnik, a harmadik betoncsík egyenesen a semmibe vezet. Merthogy Viszakpusztát nem jelzi még egy megdőlt tábla sem. Jó kilométer után mégis feltűnik egy istálló, mögötte takaros ház, melynek lépcsőjéről apró, fehér kutya rohan elénk.
– A másikat, a házőrzőt elzártam – jegyzi meg Dan Jánosné, majd beinvitál a nappaliba. Ahol tizenkét szék álldogál a hosszú asztal mellett, ám ha együtt a család, még ötnek valahogyan helyet kell keresni.

Merthogy Dan János és felesége tizenkét gyermeket nevelt fel az Osztopánhoz tartozó pusztán, vérszerintieket és örökbe fogadottakat – ám mindegyiküket sajátként. Ezért is jöttek Somogyba több mint két évtizeddel ezelőtt, állami gondozott gyerekeket akartak befogadni, családot teremteni számukra.
– Bodrogon működött egy alapítvány – ugrik vissza az időben Dan János –, hát odaköltöztünk Békésről. Két évet laktunk a Nádasdy-kastélyban, úgy-ahogy felújítottuk, ám szerettünk volna saját lakást.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Tizenkét gyereket nevelt fel a fiatal békési házaspár
[/caption]
A véletlen hozta őket Viszakra, a családfő falukörnyéki kóborlásai során bukkant rá az épületre, melyet hajdan az osztopáni téeszelnök luxusvadászháznak kezdett építeni. A rendszerváltással megbukott a projekt – Danék szerencséjére. Az épületet már csaknem benőtte a bodza és az akác, amikor a békési ház árából megvásárolták, hogy új életet kezdjenek.
– Neked adom és utódaidnak a földet, hol jövevény vagy – idézi a bibliából, Mózes első könyvéből Dan János. – Tényleg úgy éreztem, Isten megszólított.

Nem mellékesen a jóslat szép lassan valóra is vált: az épület körüli téeszföldek a kárpótláskor ugyan idegenek kezébe kerültek, ám idővel sorra megjelentek a tulajdonosok, s felajánlották megvételre birtokukat a családnak. Hosszú évek alatt összesen hatvanhat hektárnyi földet gyűjtöttek össze, melyen húsmarha-tenyészetet hoztak létre, akadt idő, amikor huszonhét állat legelészett a birtokon.

– Jött három aszályos év, amikor nem adott elég takarmányt a föld, hát kénytelenek voltunk eladni a marhákat – tárja szét a kezét Dan Jánosné. Nem panaszkodik, tényt közöl, mintha valami eleve elrendelésről lenne szó. Arról is a világ legtermészetesebb hangján beszél, hogyan hozták rendbe az épületet a két kezükkel. Pénz híján nem tudtak mesterembereket fogadni, így a férje – végzettsége szerint közgyűjtemény-kezelő, könyvtáros, levéltáros, muzeológus – volt a kőműves, az ács, a tetőfedő, a víz- és villanyszerelő. S ez ma is így van, ha elromlik valami, arra nem futja, hogy mesterért szalasszanak a városba.

A tizenkét gyereknek – hét fiú és öt lány, mind bibliai nevet kapott vérszerinti vagy fogadott szüleitől – így is jutott mindig valami az asztalra. Sohasem elégedetlenkedtek, bár a marhatelep felszámolása után szóba került, a pusztainál egyszerűbb élet várhatna a famíliára valamelyik környékbeli faluban, sőt, halkan még Kaposvár is szóba került, ám mégis maradtak. A gyerekek toronyiránt bejártak az osztopáni iskolába, a kisebbek, akik még ma is Viszakon laknak, ám már Kaposváron középiskolások, mostanság a vasútig baktatnak el a kertek alatt. Anno, ha családi kirándulásra indultak, csak a tizennégy személyes kisbuszba fértek el mindannyian...

– Megszoktuk az itteni életet – magyarázza Dan János, miért is nem kerekedtek fel. – Nekünk természetes, hogy havonta egyszer megyünk bevásárolni a városba, s nem rohangálunk naponta boltba. A konyhára amúgy is minden megterem a birtokon.
A konyhakert Dan Jánosné reszortja, férje, aki korábban gyülekezet- és építésvezetőként dolgozott Bodrogon, most lelki gondozó egy öregeket segítő alapítványnál Nemeskisfaludon és Gadácson. Azaz napközben messze jár, Dan Jánosnéra marad a háztartás, az állatok, a birtok mindennapos, nem is olyan apró-cseprő ügyei.

– Néha eszembe jut, nem volna-e könnyebb falun élni – néz maga elé az asszony –, ahol csak megnyitom a csapot, s jön a víz...
Főként mostanság gondolkodik el gyakrabban, hogy már „csak” hatan laknak a házban. Négy gyerek főiskolára-egyetemre jár – hárman teológiára –, a többiek pedig már befejezték tanulmányaikat. A legidősebb fiú pedagógus, pályája kezdetén legkisebb húgát és öccsét is tanította az osztopáni iskolában. Ahol a két testvér, ahogy osztálytársaik is, bácsizta a tanár urat...

– Tizenkét gyerek felfoghatatlanul sok élményt tud adni – mereng el Dan Jánosné. – Annak idején, amikor belevágtunk, s elköltöztünk Békésről, sokkal könnyebbnek és problémamentesebbnek képzeltem el a majdani életünket. Huszonegynéhány évesek voltunk, tele, ma már utópisztikusnak tűnő tervekkel, álmokkal. Ennek ellenére, ha visszamehetnénk az időben, bizonyosan ismét ezt az életet választanám. Az embernek ugyanis kell valami értéket keresni az életében, különben miért is élne...

S éppen ezért nem is ragaszkodik annyira Viszakhoz, mint férje, ha újabb értelmes feladatot, célt látna valahol, ismét elköltözne.
– Nem unatkozom, mindig megtalál a feladat – teszi hozzá. – Csak éppen nem tudom, a mostani gazdasági helyzetben hogyan élünk majd meg. Nagynak érzem a házat, amíg minden gyerek itthon volt, kellett, de most... Persze akkor pedig néha a nyugalom hiányzott. És annyi apróság között a felnőtt szó... Az elmúlt két évtizedem nagyon hasznosan telt, s azt szeretném, ha a következők is ilyenek lennének. Ha ehhez költözni kell, hát költözünk.



A lakhelyváltás sokadik említésére könnyű felhő suhan át Dan János homlokán. Láthatóan sokkal jobban ragaszkodik Viszakhoz, minthogy csak úgy felkerekedjen, s nem a munka miatt, melyet máshol is találna.
– Nem az a lényeg, hogy Bodrogon baptista gyülekezet működik – állítja –, hiszen Istennek csak egy gyülekezete van. Ha mennék innen, csak olyan helyre, ahol megtalálnám, hogyan tudom szolgálni Istent. S amíg van itt helyben feladatom, maradnék: amíg az embereknek mást tudok mondani, mint amit a teljesen elérzéketlenedett és elsekélyesedett köznapok, addig megvan a helyem. Ha valaki idejönne, hogy ad egy csomó pénzt a házért-birtokért, esküszöm, zavarba jönnék. A pénz nem az én világom. Az anyagiaknál sokkal fontosabb a lélek, a benső – teszi hozzá, s akaratlanul is a faragott falidíszre pillant.
„Én kérdezlek, te pedig oktass engem”...