Munkahely nélkül csak a reménytelenség marad

Mintha az időjárás is készült volna ránk: vastag ködben gurulunk be a faluba, a somogyszili elágazástól befelé vezető útról nemhogy a felsőfalu, de az árokpart sem látszik. Tipikus régi, sváb házak előtt zötyög az autó, a többségnél a tornác utcai oldalán már befalazták az ajtó helyét, persze már őslakost is hiába keresnénk.
Az annalesek szerint évszázada még hat híján négyszázan laktak a Kaposvártól harminc kilométerre fekvő zsákfaluban, s mindössze nyolcan magyarok, a többiek a tolnai betelepült németek legnyugatibb vetületeként éldegéltek a 18. század eleje óta, amikor is a török hódoltság során kihalt pusztát ismét benépesítették. Ha a környezetet nézzük, érthető volt a svábok bejövetele, a dombok közé ékelődött két utcácska maga a megtestesült nyugalom. Igaz, ez ma már sokkal inkább a jelentősen megcsappant népesség számlájára írható.



– Mit csinálnának itt a fiatalok? – válaszol kérdésre kérdéssel a buszhoz rohantában egy negyvenesforma asszony. – Nincs munka, a segélyből meg nem lehet megélni, hát persze, hogy elmegy, aki teheti.
Végigautózva a Fő utcán kiderült, nemcsak munka, de bolt, kocsma, presszó sincs, az egyre sárosabb út mentén mindinkább düledező házak következnek, aztán egyszer egy törött parkolótábla után hirtelen a szántásba fordulnak a nyomok. A kövesút a temetőnél ér véget…
Visszaindulunk a központba, árva lelket sem látni, a templom is zárva, az oldalán a második világháború helyi áldozatainak emléket állító táblán harmincegy nevet számolunk össze – ma alig duplaennyien élnek a településen.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Csak a mezőgazdaságból lehet a faluban megélni
[/caption]

– Kihaltak innen az öregek – jön elő az idegen láttán az üvegajtó mögül egy nyugdíjas asszony, aki kéri, ne írjuk le a nevét. – Akik tudtak dolgozni, már mind kint vannak a temetőben, vagy már nem bírják a földdel bajlódást. Az a kevés fiatal pedig, aki még itt lakik, nem tud, de nem is akar a mezőgazdaságból megélni. Pedig itt másból nem lehet.
Legyint, aztán a szomszéd porta felé int, mintegy bizonyítékként.
– Nézzék meg ezt a házat – folytatja –, ledőlt a sarka, megrepedtek a falai, fel lehetne sározni, de hozzá sem nyúlnak. Inkább hagyják, hadd dőljön össze, aztán továbbállnak. Mint ahogyan a többség: idejönnek, aztán néhány év múlva elmennek, mert nem így képzelték a vidéki életet.

A hatvan esztendeje a településen élő asszony szerint a mai összkép alapján elképzelhetetlen, milyen gyönyörű falu volt egykor Gadács. Tiszta, rendes, igazi sváb falu, dolgos emberekkel, megművelt földekkel és kertekkel, de a korabeliek még az árokparton sem hagyták megnőni a gyomot.

– A második háború után sok családot kitelepítettek – emlékszik vissza –, akkor megcsappant a létszám, majd szép lassan elkezdtek meghalni az öregek. A helyükre pedig Pestről jöttek egyre többen új, másfajta életre vágyva, de nem értettek a földhöz, a munkához, ráadásul igénytelenek voltak, lelakták a portákat, s elkezdett pusztulni a falu. Korábban óvoda, bolt, kocsma is működött itt, no meg tanácsháza, most pedig nézzen körül…
Az egykori italbolt és a vegyesbolt ajtaja is zárva, a homlokzaton a barátságos fatáblákat kikezdte az időjárás. Az ablakon belesve előbbiben hagyományos, bortárolós pult árválkodik, rajta törött pohár, a szomszédban viszont minden bútor a helyén, még mérleg is akad. Csak az áru hiányzik a polcokról, s egy eladó a pult mögül. No és a vevők…

Mozgás továbbra sincs, persze minek is jönne elő bárki egy ködös-nyirkos délelőttön. A községháza hirdetményeiből kiderül, egy hétig az orvos sem rendel, göllei kollégája helyettesíti, s a havi egyszeri rendőrségi fogadóóra sem erre a napra esik. Egyre reménytelenebbül keresünk újabb beszélgetőpartnert, amikor egyszer csak a ködből farecsegés és kutyaugatás hallatszik. Előbbi az árokpart felől, ahol valaki a mederszéli elvadult akácost tördeli, s vagy hatvan métert kellene térdig érő sárban bucskáznunk, ha szóba akarnánk elegyedni vele, így inkább az eb felé fordulunk, remélve, nem a kerítések mögött fenekedő nagytestűek valamelyike tudta leküzdeni az akadályt, s indult utánunk. Szerencsére a kutya pórázon érkezik, s vele gazdája.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Akadt idő, amikor több mint négyszázan éltek Gadácson
[/caption]

– Imádom ezt a nyugalmat – mondja az időjáráshoz és a hely aurájához képest meghökkentően vidáman Wolfgang Wiederer. A német férfi éppen a csend, a jó levegő miatt választotta pihenőhelyéül a tolnai határszélen fekvő falucskát. Mint még vagy féltucat holland és német família: nagyjából húsz külhoni élvezi az apró zsákfalu nyugalmát. – Kölnben lakunk a családdal, tíz éve vettünk itt egy házat, s ide járunk pihenni. Szinte már relaxálni. A feleségemmel mindkettőnknek igencsak stresszes munkánk van, itt feltöltődünk. Kifejezetten örülök, hogy ilyen kihalt minden, persze tudom, a helyieknek erről más a véleményük, s meg is értem őket. Munka nélkül nagyon nehéz lehet élni, így nem csodálom, hogy egyre kevesebb a fiatal, s öregszik a falu. Kár érte, de mit lehetne tenni?
A kérdés megválaszolatlanul ellebegett a ködben...