Közélet

2013.11.10. 08:00

Amikor nyugdíjba ment, nem hitte, megsemmisül élete műve

Harminc éve egy jól prosperáló céget hagyott utódaira a kaposvári ruhagyár alapítója, Müller László, aki nyugdíjba vonulásakor nem hitte, megéli, hogy előbb széthullik, majd végleg megsemmisül élete műve.

Vas András

Nem sok jót jelentett a Rákosi-korban, ha valakinek a háza-lakása előtt megállt a nagy fekete autó, s hivatalosnak tűnő emberek szálltak ki belőle. Müller László sem tudta mire vélni, amikor bekopogtattak hozzá, s még jobban megdöbbent, amikor a hivatalos papírt elolvasva konstatálta: kinevezték kaposvári ruhaügyi üzemvezetőnek. Főként, hogy ilyen cég akkoriban nem is létezett a városban.
– Akkoriban kezdték államosítani a ruhaboltokat és szabóságokat, az egyik ilyenben, az Ady utca 5-ben egy első emeleti lakásban alakult meg hivatalosan az üzem – emlékszik vissza a negyvenes évek végén történtekre az idén 91 esztendős férfi. Aki tulajdonképpen ma sem tudja, miért őt választották ki a feladatra.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] A dicső múlt
[/caption]
Bár szabócsaládból származott, segédként dolgozó apja mégis órásnak szánta. Ám az inasévek alatt egy piaci affér miatt mégis otthagyta órásmesterét, s apját követve szabóinasnak állt. Éppen felszabadult, amikor Magyarország belesodródott a világháborúba, s a kaposvári iparos legények életét vígan élő ifjút behívták katonának.
– Híradós akartam lenni, de ez senkit sem érdekelt, s huszárnak soroztak be – legyint. – Szabadkára kerültem, de lovat csak az utcán láttam, ami jól mutatja, mennyire volt erős a fegyvernemünk. Aztán kivittek minket a szovjet frontra, a Pripjaty-mocsaraknál harcoltunk, majd nagy kerülővel Lengyelországon és Ausztrián keresztül vonultunk haza. Amikor Sopronnál beléptünk az országba, azt hittük, számunkra véget ért a háború, de Csongrádnál, majd Szentesnél ismét bevetettek bennünket, nekünk kellett volna megállítanunk a Vörös Hadsereget.
Persze erre szemernyi esélyük sem volt, aki tudott, menekült a szovjet elől, Müller László pedig jobb híján beállt egy szabómester mellé segédnek. Néhány nappal később beállított hozzájuk egy orosz főtiszt és egy nő, rengeteg bőrt hoztak, kabátokat akartak varratni.
– Egy napot adtak rá, de egy hét alatt is alig tudtuk befejezni a munkát – mosolyodik el az idős férfi. – Később aztán éppen ennek a párosnak köszönhettem, hogy sikerült visszajutnom Kaposvárra, ők mutatták meg Szekszárdon, ahol az állomáson összefutottam velük, melyik vonatra szálljak fel, mert az Somogyba jön.

A szerencsés találkozást egy nem kevésbé szerencsés szökés előzte meg: a szabósegédet ugyanis Szentesen szovjet katonák begyűjtötték egy malenkij robotra szánt csoportba, ám az utolsó pillanatban meg tudott szökni az iskolából, ahová sorstársaival zárták...

Két hete lehetett Kaposváron, amikor egy éjszaka orosz teherautó állt meg donneri házuk előtt, szó nélkül felpakolták a varrógépét, s apjával együtt elvitték egy környékbeli faluba, ahol ismét bőrkabátot kellett varrniuk a Vörös Hadsereg tisztjeinek. Fizetségként egy zsák halat kaptak, s ami fontosabb: védettséget a hatóságok esetleges vegzálásával szemben, így végre nyugodtan dolgozni kezdhettek.
– Apám volt főnökétől hallottam aztán később, hogy Pestről érdeklődtek utánam – folytatja Müller László –, ám nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Egészen addig, míg meg nem állt az autó a ház előtt, s át nem adták a pecsétes papírt a kinevezésemről.

Az üzemet tehát Gombos Mór Ady utcai lakásában indította be, csak éppen a központ, a fővárosi Állami Szabóságok Egyesülete nem adott sem gépet, sem anyagot, de még pénzt sem. Csak néhány hónappal később szóltak a megyei tanácstól, hogy érkezett egy összeg a nevére, kezdjen vele, amit akar.
– Horváth János szabótól vettem meg hat régi, kimustrált gépet – mondja –, embert pedig könnyedén találtam rájuk, hiszen rengeteg szabó maradt munka nélkül, s mind dolgozni akart.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] A semmiből gründolt egy 3000 embernek munkát adó vállalatot
[/caption]
A lakás persze meghatározta a lehetőségeiket, a fejlesztés csak azután kezdődhetett el, hogy lejött Budapestről Házi Árpád belügyminiszter felesége, aki szintén főfunkcionáriusnak számított, s kiutaltatta nekik a Fő utca 45-öt. A mai Dorottya szálló melletti területen istállók álltak, az utcafronton lestrapált lakások, egy hatalmas terasz és egy rossz hírű borozó, a Kocsibeszálló.
– Borzalmas állapotok uralkodtak – magyarázza Müller László –, s a munkát nehezítette, hogy minden nap tartani kellett valamilyen gyűlést. Munkatársaknak egy csomó elvtársat kaptam, akik vagy nem értettek velem egyet a döntő kérdésekben, vagy nem értettek semmihez. Egyetlen előnye volt a helynek, óriási terület volt, látszott, lehet fejleszteni.

Első lépésként felvett egy asztalost, aki úgy-ahogy rendbe hozta az épületeket, ahová áthordták a gépeket az Ady utcából. Hosszú ideig azonban nem tudtak érdemben fejleszteni, ugyanis a Belkereskedelmi Minisztériumban sorra elbuktak a kérelmeik, ami kevés pénz mégis érkezett, arra rögtön lecsaptak a fejesek. Merthogy a gyár mindennapjaiba rengetegen bele akartak szólni: a taszári tisztek a feleségeiknek akartak munkát szerezni, így a faluban kellett nyitniuk egy üzemegységet, aztán rájuk sózták a heresznyei ruhaüzemet is.

– Nem tudom, mi történhetett, de az ötvenes évek végén a Nemzeti Bank végre rábólintott egy fejlesztési tervünkre – ugrunk egy szűk évtizedet az időben –, s végre elkezdhettünk építkezni. Üzemcsarnokot, s kiszolgáló épületet húztunk fel, de jellemző az akkori állapotokra, hogy az emeleti összekötő folyosót úgy sikerült megépíteni, hogy nem fért át alatta egy teherautó...

A mind jobban felfutó gyárba tömegével jelentkeztek a munkások, ám kevés nő akadt köztük. Ezért aztán az első lépcsőben Müller László bölcsődét is építtetett, ahol hatvan gyerekre vigyáztak, amíg anyjuk a gyárban dolgozott. A későbbiek során könyvtár, klubszoba, orvosi és fogorvosi rendelő – utóbbi röntgennel! –, s óvoda is épült – persze szükség is volt rájuk, hiszen a gyár afféle nagy faluként élt a városban.
– A csúcsidőben, a hetvenes években háromezren dolgoztak nálunk – állítja a gyáralapító. – Tizenhétszer lettünk élüzem, tizenöt országba exportáltunk, s topcégnek számítottunk a hazai piacon.

Utóbbiról sokaknak lehet emléke, a mai harminc fölöttiek közül kevesen lehetnek, akik ne kerültek volna valamilyen kapcsolatba a ruhagyárral: ha más nem, egy Joker farmer minden kisiskolás szekrényében lógott a nyolcvanas években. Olyan indigókék, a mosásnál mindent összefogós... De az öltönyt, a kabátot, a zakót, a nadrágot, a kosztümöt is innen, a Május 1. Ruhagyárból szerezték be a kaposváriak és a környékbeliek. A mintaboltból, vagy ha akadt jó ismerős a gyárkapukon belül, az exportdarabokból is le-leesett valami jobbféle. Olyan, ami eredendően a brit vagy az amerikai piacra készült, importanyagból, a lehető legnagyobb odafigyeléssel – nem véletlen, hogy a rendszerváltás előtti hazai tévés és divatszakma előszeretettel válogatott az importáru-raktárból... A minőséghez persze megfelelő géppark is kellett, így a varróteremben Pfaff, Csepel, Kaev, Necchi, Dürkopp, Textima, Jürgen Höhne zakatolt – csupa klasszis a textilipar világválogatottjából. Nem egy közülük sokmillióba kerül – harminc-negyven-ötven évvel ezelőtt, amikor százezer forint alatt lehetett személyautót venni a Merkurtól...

– Pedig nem úgy indult, hogy ilyen magasságokba emelkedünk – mosolyodik el ismét Müller László, aki hatvan éves koráig, 1983 nyaráig vezette a gyárat, s közben nemcsak mindenféle vezetőképzőt végzett el, de hat félévet a Műegyetemen, s diplomát szerzett a fehérvári főiskolán, s tagja lett a szakminiszter tanácsadó testületének. – Az első szállítmányt fel kellett küldenünk Pestre meóztatni, ahol, kiderült, nem szabályos a beszegés. Nem is vették át. Na, innen jutottunk el a brit piacra...

Miután a gyáralapító nyugdíjba ment igazgatótanács vette át a feladatait. A szakma háttérbe szorult, nem a tényekből, hanem a statisztikákból indultak a tervek, s a prosperáló gyár nem bírt megküzdeni a rendszerváltás okozta nehézségekkel. Bár 1992 végére nagy nehezen befejeződött a privatizációja, s részvénytársasággá alakult – harminc százalékos külföldi tulajdonrésszel –, a következő esztendők már a túlélésről szóltak – sikertelenül. Folyamatosan csökkent a megrendelés mennyisége, egyre több szakembert kellett elbocsátani, s állandósultak a likviditási problémák. Kétezerben ugyan a Roland-csoport vette meg a gyárat, de a hazai piacon neves cég sem tudott csodát tenni: négy évvel később a város 30 millió forintos munkahely-megőrző támogatása csak arra volt elég, hogy két évvel meghosszabbítsa az agóniát. A cégvezetés előbb a kaposvári gyárat zárta be, s költöztette a termelést Kadarkútra, ahol aztán 2006-ban végleg pont került az 56 éves történet végére.



– A rendszerváltás idején próbáltam segíteni, de nem kellettem az akkori vezetőknek – keskenyedik el Müller László szája. – Azt mondták, én már nem értem a kor nyelvét. Pedig sajnos igazam lett: nem a GDP, meg a lízing meg a ki tudja még milyen jól hangzó kifejezések tartanak életben egy gyárat, hanem a munka, az odafigyelés, a megfelelő tervezés. Nekem nem volt még vállalati kocsim sem, bezzeg az utánam jövőknek: a tizenkét tagú vezetőgárda mind kocsit kapott. És én számítottam maradinak, aki nem érti a jövőt...

Ezek is érdekelhetik