Közélet

2014.07.26. 06:43

A somogyi rosseb-bakák ítélete a politika fölött

Az első világháború, bár 37 évvel a befejezését követően született, az ő háborúja is volt. Anyai nagyapja első világháborús frontemlékei révén, kisgyermekként ő is frontkatona lett. Előbb halotta Czernowitz és Lemberg nevét, mint New Yorkét vagy Londonét.

Balassa Tamás

Párizsét sokat: a német tüzérség a Marne folyótól a francia fővárost már lőni tudta, magyarázta nagyapja. A Békási-szoros az emlékekben a románok elleni erdélyi harcokat jelentette, és nagyapja szerencsés menekülését egy kárpáti barnamedve elől a fa tetejére. A Monte Grappa emlegetése pedig az itáliai frontszolgálatáról és az utolsó piavei harcokról szólt.



A kiskorpádi születésű Hóvári Jánoshoz, hazánk ankarai nagykövetéhez hasonlóan sokan őriznek eleven történeteket nagyszüleik első világháborús emlékeiből. Ezek az emlékek személyesek ugyan, mégis egy nemzet következő száz évének legmélyebb traumája sejlik föl bennük. Az emlékezés a legkevesebb, amivel az igazságnak, a sok igazság közül a legfontosabbnak tartozunk.  Talán ez vezette hazánk ankarai nagykövetét, és persze a nagyapja iránti tisztelet öröksége, hogy száz évvel a szerb diák Európát megrengető lövései után papírra vesse személyes emlékeit, szakmája elvárása szerint a történészi megközelítést sem mellőzve. A somogyi diplomata hosszabb visszaemlékezése a Magyar Napló irodalmi folyóirat augusztusi számában jelenik meg.

„Gyakran voltam nagyapám katonatársai között, s nagy tisztelettel és szorgalommal hoztam nekik nagyapám jól fogyó borát a pincéből. Beszédjükben, bár kisgyermek voltam, éreztem az egykori keménységet, a fájdalmakat és a világ dolgait illető tanácstalanságokat is. Egyszerű emberek voltak, a magyar vidék kemény fiai, büszke somogy-tolnai 44-es rosseb bakák. Illyés Gyula, aki a frontot járt katonáknál csupán egy évtizeddel, vagy annyival sem, volt fiatalabb, s sokukkal maga is találkozott a somogyi és tolnai pusztákon, így írt róluk a „Puszták népében”: „… a puszták népe kitűnő katona. A világháború kezdetén a kaposi 44-es gyalogezred négy hónap alatt négyszer semmisült meg s négyszer támadt fel újra. A puszták fiai nem sajnálták a bőrüket. Hősiesség és halálmegvetés dolgában a monarchia népei közül csak a bosnyákok versenyezhettek velük, amint e szakma német hozzáértői tárgyilagosan megállapították. Haditetteiket magam is nem egyszer álmélkodva hallgattam. Sovány, beesett mellű urasági bognárok és tehenészek, akik a kastély szakácsnője előtt is elvesztették beszélőképességüket, csillogó szemmel mesélték, mint kúsztak a drótok alatt az oroszok felé, mint ugrottak le, foguk között a rohamkéssel, jobbjukban a maguk gyártotta szöges buzogánnyal életveszélyes sziklahasadékokba az olaszokra, franciákra, négerekre, mindenkire, akire lehetett”.  

Ez az emlék az 1920-30-as években erősen élt, később elhalványult, de teljesen sohasem veszett el, vallja Hóvári János. A második világháború sem tudta elsöpörni a maga kegyetlenségeivel, legfeljebb elhomályosítani. A kommunista Magyarország sem tudta eltűntetni azzal, hogy a magyar bakákat megtévesztett áldozatoknak és nem hősöknek tartotta. Az egykori frontkatonák azonban derekasan őrizték emlékeiket, s erről beszéltek is ott, ahol lehetett: szőlőkben, a pincékben, a lakodalmakban és a búcsúk idején, amikor még távoli rokonok is összejöttek és így egyes történeteket még pontosítani is lehetett. Ezek az emlékezések, amelyeket gyermekfejjel végighallgathatott, sarjadzó történelmi tudata meghatározó formálóivá váltak. Olvasni tulajdonképpen a 44-es gyalogezred máig őrzött emlékkönyvéből tanult meg.

„Nagyapámmal minden hónapban Kiskorpádról Kaposvárra mentünk hajat vágatni. Az utazás vasúton talán fél óra sem volt. Miután leszálltunk a vonatról, mindig, még akkor is, ha esett az eső, egyből a vasútállomással szemben lévő 44-es emlékműhöz mentünk. Nagyapám tisztelettel megállt előtte. Keresztet vetett. Kicsit elgondolkozott, talán kijött néhány könnye is. Megfogta a kezem, majd azt mondta: Fiam, a háborút nem mi veszítettük el, hanem a politika.”
Hóvári János ma is keresi az okát, miért mondta a nagyapja ezt neki? Tanítani kívánta? Mentegetőzni akart volna? Vagy figyelmeztetni, a világ bonyolult, a hátunk mögött is eldőlhetnek dolgok, s ennek egy egész nemzet láthatja kárát? Nem tudja, mi járt nagyapja fejében, de amit mondott, az szerinte a 44-es rosseb bakák ítélete volt az első világháború idején történtek fölött.
A somogyi népet, közte az ő családját, közvetlenül nem nagyon érintette Trianon. Néhány vasutas rokonnal, akik Jugoszláviában maradtak, a határátkelés nehézségei miatt, idővel megszűnt a kapcsolat. Nagyapja és katonatársai mégis tudták, mi történt: átérezték az első világháborút követő Trianon-tragédiát annak ellenére, hogy nem voltak különösebben tanult emberek. Anyai nagyanyjának édesapja vasutas volt: ő családjával az ország távoli pontjait is meglátogathatta. Nagymamája az utazások közül mindig Pöstyént és Aradot emlegette. Nagyapja pedig az első világháborúnak köszönhetően ismerte meg az országot széltében-hosszában. Ők nemcsak érzelmekben, hanem földrajzi értelemben is tudták, mit veszítettünk.

„Nagyapámnak és katonatársainak magától értetődő volt a háború. Kötelességből mentek a harctérre. Nem kérdezték miért. Elfogadták sorsukat, mint apjuk és nagyapjuk. És persze követték a hagyományt, mert Somogyból minden egészséges férfi katona volt: vagy 44-es kaposvári baka (anyai nagyapám – Gyócsi Ferenc, 1893-1968) vagy 10-es székesfehérvári huszár (apai nagyapám, Hernesz-Hóvári József, 1895-1963).”
Hóvári János ez év áprilisában a törökországi Dardanelláknál, ankarai nagykövetként Hende Csaba miniszter társaságában vett részt az 1915-16. évi nagy csaták török állami megemlékezésén. Hazánk erre azért kap meghívást, mert egy osztrák-magyar tüzér- és műszaki ezred együtt küzdött a törökökkel a brit-francia csapatok ellen. A főünnepség a török emlékhelynél volt, majd a franciák és a britek emlékműveihez mentek.
„Brit és francia diplomatákkal és katonatisztekkel együtt emlékeztünk törökök, németek, osztrákok és mi magyarok. Nem éreztem sehol a győztesek gőgjét. Nem csak azért nem, mert a gallipoli ütközet az antant egyik legnagyobb veresége volt, hanem azért sem, mert a régi szembenállást már rég elfújta a szél. Nagyapám és katonatársaik sem mondtak soha semmi rosszat egykori ellenfeleikre. A katonák akkoriban nemcsak ölték, hanem tisztelték is egymást.”

Amikor a háború kitört, sokan érezhették úgy mindkét oldalon, hogy Herkulesként küzdenek a nemeai oroszlánnal, miként ezt Jálics Ernő alkotása örökségül adta. Küzdelmünk azonban nem úgy végződött, mint Herkulesé.
„Nekünk, magyaroknak máról holnapra szétesett világunk, veretes királyságunk és a vergődés korszaka jött el hosszú időre. Nagyapám és bajtársai máról holnapra veszítették el helyüket és szerepüket abban a világban, amelyért harcoltak, mert az a világ maga tűnt el. Előbb az antant tette tönkre győzelmével, majd a szovjet hadsereg és magyar kommunizmus adta meg neki a kegyelemdöfést. De maradtak szigetek, az igaz emlékek titkos vagy rejtett szigetei, ahol a múlt tovább élt és „szállt az ének szájról szájra”. Köszönöm a Jóistennek, hogy ebben mágikus világba gyermekként bebocsátást nyertem.”

A nagykövet szerint a múltidézéssel nemcsak a felmenőinknek állítunk emléket, hanem azt is bemutatjuk, a nemzet történelme búvópatakként is továbbélhet, amiről sokan tudnak a kárpáti végektől az Alpokaljáig. De erről sok más néppel is értekezhetünk, ha nemzetünk múltját az egyetemesség szemüvegével is nézzük. Mert bajainkban és küzdelmeinkben, még ha úgy is éreztük, sohasem voltunk egyedül, nemcsak ellenségeink száma volt nagy, hanem sorstársainké is.

„Nagyapám mondta sokat: az olasz katonát is éppúgy siratta az anyja, mint a mi anyáink a mi fiainkat. Dulce et decorum est pro patria mori – Dicső és szép dolog a hazáért meghalni” – olvashatjuk számos első világháborús emlékművön Horatius szavait.  Mindazok, akik a római hazafiság történelmi bűvöletében nőttünk fel, értjük is ezt, és tiszteljük is ezt. De ismerjük a nemes idézethez hozzátett 19. századi átköltését is: „Sed dulcius pro patria vivere, et dulcissimum pro patria bibere - De még szebb érte élni, ám a legszebb a haza egészségére inni.” Nagyapám is fonttársai barátokat és testvéreket láttak meghalni. Tudták, szinte véletlen volt, kit talált el a golyó. A történtek mögött az isteni gondviselést látták, s a háború mély kereszténnyé tette őket, még ha ezt túl sokat nem is mutatták a világnak. Boldog túlélők voltak sebekkel és sok-sok emlékkel. Nagyapám jóízű rizlingje mindig megnyitotta a barátok nyelvét. Bíztak egymásban, nem beszéltek mellé. Mély és igazi, életük végéig tartó katonabarátság volt közöttük.  Ez is, sok minden más mellett, Szarajevó üzenete!”

Nem kellettek a Kaposvárra haza térő Bauer Gyula ezredes honvédő fiai

A szarajevói merénylet 100. évfordulóján tudnunk kell, Gavilo Princip két gyilkos golyója feltartóztathatatlan folyamatokat indított el, s ez nem csupán az első világháborúhoz vezetett, hanem a világ átrendeződéséhez, hangsúlyozza Hóvári János. Ebben mi sok néppel együtt veszítettünk és kegyetlen árat fizettünk legyőzetésünkért. A győztesek átrendezték Európát, és ezt oly önző módon tették, hogy ezzel előkészítették a második világháborút. Hogy az antant mennyire nem ismert könyörületet és a józanész mennyire nem számított - különösen a francia politikának nem -, ezt a trianoni békediktátum ékesen bizonyítja. A magyar nép sokáig várta Camillus-t, hogy választ adjon a galloknak, de az nem érkezett meg. Nem követtük Musztafa Kemal Atatürk útját sem, s nem védtük meg hazánkat, miként ezt a törökök tették. Nagyapámat és katonabarátait bántotta ez, a kudarcért nem magukat, hanem a politikát okolták. Ők emlékeztek rá, hogy Bauer Gyula ezredes a 44-es gyalogezredet kötelékben hozta haza az olasz frontról Kaposvárra, s többségüket azonnal leszerelték. Nem kellettek, hogy a hazát, amely régóta nem látott veszélybe került, fegyverrel a kezükben megvédjék.

Görög mitológia, magyar történelem a kadarkúti Jálics Ernő szobrában
A 44-es gyalogezred emlékművét az alakulat egykori hadnagya, a kadarkúti Jálics Ernő készítette. Olyan ember, aki a háborút lövészárokban küzdötte végig katonáival. Tanító mivolta okán értette is, mi zajlott körülötte. A húszas években szobrász lett, s épp az egykori ellenfél fővárosa, Róma döntő hatással volt művészetére. Amikor megalkotta az 1938-ban felavatott kaposvári 44-es emlékművet, érett művész volt, s már kellő távolsággal tudott visszanézni a háborúra is. „Amikor kisgyermekként először láttam az oroszlánnal küzdő férfit, nem tudtam, hogy az Herkules, mert akkor még semmit sem tudtam a görög mitológiáról. Nagyapámat és katonatársait láttam benne: ököllel lecsapó izmos és kemény magyar parasztembereket. A támadó oroszlánról nagyapám elmondta, hogy az maga az antant, amely népünkre tört. Mindez 1961-62-ben történt, amikor hat-hét éves voltam, s nagyapámtól ezt, az egész életemre kiható történelmi leckét kaptam.”

Kiskorpádtól Tel-Avivon át Ankaráig

Hóvári János
1955-ben született Kiskorpádon. 1979-ben diplomázott az ELTE történelem-török szakán, 1997 óta a történelemtudományok kandidátusa, 2011 óta a Pécsi Tudományegyetem címzetes egyetemi tanára. 1979-1992-ig a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetben kutatott, utána került a Külügyminisztériumba, ahol a politikai államtitkár titkárságát vezette, majd Tel-Aviv-i nagykövet lett, de volt az Afrikai és Közel-keleti Főosztály vezető főtanácsosa és a közel-keleti ügyek tanácsadója a szlovén külügyben. 2008 után Kuvait és a Bahreini Királyság magyar külképviseletét vezette, 2010-től a globális ügyek helyettes államtitkára volt. Két éve nagykövet Törökországban. 

Ezek is érdekelhetik