Közélet

2016.03.13. 06:15

Gyermekeink harcban állnak, a szülők a helyükön vannak?

Iskoláskorú gyermekeink állandó harcban vannak, s nem elég, hogy a kortárs csoportban kell megvívnunk csatáikat, az internetes világban is létezniük kell. Az új helykeresős „társasjátékban” egy végtelen közösségben mozognak, ahol farkas-törvények uralkodnak, ahogyan a felnőtteknél is. Nem csoda, hogy kézenfekvő eszköz fejlődő tárházukban a szüleiktől túlságosan is jól ellátott agresszió.

Szűcs Tibor

Egészen elképesztő adatot publikált év elején az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. Vizsgálatukban 5-8- osztályos tanulókat kérdeztek, kiderült csupán 32 százalékuk érzi úgy, hogy nem éri őket bántalmazás, tíz százalékuknál hetente többször is előfordul, hogy áldozatként kerülnek ki egy-egy helyzetből. A kutatás rámutat ugyanakkor, hogy a tanulók nem a fizikai, vagy éppen verbális agressziótól tartanak a legjobban, hanem az online közösségekben ért inzultusok, és az ott megjelenő megaláztatásoktól félnek igazán.



– Iskolás korban már a gyermekek szerepei legtöbbször állandósulnak a családban, iskolában, közösségben. Ekkor már általában megfigyelhető, hogy áldozat, bűnbak, vagy agresszor, vezéregyéniség, esetleg „sodródik” a csoporttal, stb… Ebben az életszakaszban is kulcsfontosságúak a családi modellek, illetve a gyermek családban betöltött szerepe, sokat lehet segíteni gyermekünknek, ha az otthoni problémákkal, szembenézünk, azokat oldjuk, vagy megoldjuk – világít rá a kiindulási helyzetre Kiss Gabriella gyermekpszichológus.  Azonban a pre-pubertás életszakasztól kezdve egyre többször érezzük úgy, hogy kicsúszik a kezünkből az irányítás. – A közösség, kortárs-csoport szerepe egyre erősebb, gyermekünk időnként szerepet vált, a pubertástól kezdve szinte biztosan. Tehát az alapvető irányultságot, az énképet, a szerepeket gyermekünk a családból hozza, ez alapján szűri kamaszkorban is a világot, választja a modellt, tanulja a viselkedésmintákat. – A siófoki szakember úgy látja, az internetes világ ekkor kezd erősen, látszólag minden másnál erősebben, hatni, gyermekünk itt szembesül egy igen-igen kemény világgal, ez ismét egy új, ahogyan a pszichológus fogalmaz: „keresem a helyem” –társas játék, az osztály belátható közössége helyett egy szinte végtelennek tűnő közösségben.
– Ha félnek az online közösségekben, akkor minden bizonnyal másmilyen közösségekben is rettegnek ezek a gyerekek, s nem elhanyagolhatóan sem a nyelvi kifejezőeszközeik, sem pedig az identitásuk nem fejlődött még olyan szintre, hogy ezeket a problémákat kezelni tudják – mondja a Barkóczy László, a Kaposvári Egyetem adjunktusa, nyelvtudományi doktor.

Az áldozattá válásban nem elhanyagolható szempont – emeli ki a szakember, hogy az online közösségi terek legtöbbször szigorúnak tűnő, ám kijátszható adatsorokat kérnek pont a hasonló jelenségek féken tartása érdekében. – Egyszerűen nincsenek otthon ezekben a nagyon gyorsan változó, szűretlen információban rendkívül gazdag terekben, ezért félnek is, de vajon hány szülő tartatja be gyermekével például a Facebook 13 éves korra vonatkozó felhasználói korlátját? – teszi fel az inkább költői kérdést. – A szülők is félnek a mindennapi életük szinte minden terültén, s ők is bizonytalanok, de ha a gyerekek azt látnák, hogy a példa nem az agresszióról, hanem a megoldásról szól, akkor biztosabban fordulnának a hiteles szülőhöz, aki megoldja, kezeli a helyzetet.  Ám az igazság az, hogy a szülők sem tudatos felhasználók az online közösségekben. – Megoldás lehetne, ha megfelelő informatikai háttértudás nincs meg, akkor a szülők is külön hálózatba, csoportokba szerveződhetnének, így hatékonyabban tudnák talán megvédeni a az online támadásoktól gyermekeiket.

– Hasonlóképpen gondolja Kiss Gabriella is. – Biztosan látjuk, hogy túl korai ez számukra, túl nagy kihívás, állandó harc a pozícióért, sőt az életben maradásért. Itt már tényleg érvényesek a farkas-törvények, a verbális, pontosabban az internetes agresszió ennek a harcnak az eszköze. Mindent szabad: lejáratás, kompromittálás, megalázás, éppen úgy, ahogy nekünk felnőtteknek a médiában, politikában, sokszor a családban vagy a válás után. A gyerekeink pedig nagyon tanulékonyak, és minden lázadásuk mögött is a mi modellünk hat a legerősebben, elsősorban azt fogják tenni, képviselni az internetes világban is, amit tőlünk láttak – magyarázza az oktatáskutató háttérintézmény tanulmányában és a somogyi családokban is bizonyosan tetten érhető jelenséget.

Ugyanakkor Kiss Gabriella úgy látja, ha szembe merünk nézni ezzel a rossz hírrel: ez a jó hír is egyben. Ha ilyen nagy a felelősségünk abban, hogy gyermekünk esetleg internetes zaklatás áldozata, vagy másokkal együtt internetes agresszor, akkor mi vagyunk a kulcsa annak is, hogy ettől megvédjük őt. – Szinte nincs olyan megtört bizalom, amely pubertáskorban még helyrehozható ne lenne. Vegyük fel újra (vagy talán először igazán) a kapcsolatot gyerekeinkkel, lépjünk ki a szerepeinkből, faggatózás, „hegyi beszéd” helyett meséljünk őszintén magunkról, kérdezzük őket rólunk, felnőttekről, hogyan látnak minket, a mi világunkat – javasolja. – Az őszinte közeledéstől, figyelemtől, érdeklődéstől legtöbben elkezdenek újra bízni bennünk, mesélnek, kérdeznek. Ne szégyelljünk bocsánatot kérni, ha valamit elszúrtunk, ha nem neveltünk, ha túlságosan is neveltünk. Minden rossz modell, szerep, mintázat átalakítható, ha tudatosan, szeretettel nyúlunk hozzá. És ha túl nagy a feladat, ha úgy érezzük, hogy egyedül nem megy, merjünk segítséget kérni, általunk hitelesnek tartott pedagógustól, pszichológustól. Tudjuk, hogy gyermekünk mennyire tanulékony, talán eljut oda, hogy ő is mer segítséget kérni – tőlünk…

Gyermekkor, agresszió

Nem csak külső, hanem belső tulajdonságokat, sőt  viselkedés-mintákat is öröklünk szüleinktől, elődeinktől. Természetesen a szocializáció még ennél is nagyobb súllyal van jelen az agresszió kifejlődésében – mutat rá Kiss Gabriella. Ha látjuk, halljuk a családban, ahogy másokkal, másokról beszélnek a körülöttünk élő felnőttek, azonnal elindul a modell-hatás, tehát tanuljuk a viselkedésmintát. Ha pedig a szüleink adott esetben egymással, vagy a testvérünkkel viselkednek agresszíven, a természetes azonosulás miatt – a családtagok a lelkünk mélyén mi magunk vagyunk –, úgy éljük meg, mintha minket bántanának. Nem csak a fizikai agresszió okoz ilyen súlyos traumát. A sokat vitatott „pszichés bántalmazás” kategóriája igenis létezik, és sokszor ugyanolyan súlyos személyiségtorzulást idéz elő, mint a fizikai abúzus. Csakhogy nehezebb tetten érni! Nem csak azért, mert nincs látható nyoma, hanem mert sok esetben hozzászoktunk mi felnőttek, saját gyermekkorunkban – emeli ki a szakember. Ráadásul ezeket a viselkedés-formákat szintén sok esetben akár nevezhették „szeretetnek” is szüleink, nevelőink. Őket sem lehet csodálni, hiszen olyan társadalomban nőttek fel, ahol az erőszak, az elnyomás, tehát egy társadalmilag elfogadott agresszió is „csak a nép érdekében” történt.

Túl a határokon - a szerző kommentárja

Sajnos egyre kevesebb békesség vesz minket körül, akár szűk környezetünket, akár országos, akár európai, vagy világviszonylatban gondolkodunk, és próbáljuk meg elhelyezni mindennapjainkat. Az az igazán szerencsés, aki a lehető legkevesebbet viszi mindebből haza, s teszi le egyre nehezedő problémáit a cipőjével együtt, ahogyan otthonába ér. De az online közösségszerveződés lényege pont az, hogy mindenki megossza, elmondja, leírja azt, amit csak akar. Ha jó, ha rossz. Ebben a harcban a szülőkön túl óriási felelősség jut a pedagógusoknak is. Ezért érthetetlen, hogyan lehet 13 év alatti gyermekeknek zárt csoportokban (osztályközösség, fakultáció, stb...) közösséget szervezni a Facebook-on. A használathoz mindjárt ki kell játszani egy védelmi rendszert. Akkor mit várjunk el ezek után a gyerektől, ha tanári felügyelet mellett léphet át egy határon?

Gyermekeink harcban állnak, a szülők a helyükön vannak? -->

Ezek is érdekelhetik