Az én óriás anyukám

Köszönöm, édesanyám! Köszönöm, mindent köszönök. Az életet. Mert Ő hozott világra engem. Nem volt egyszerű, már késői gyermeknek számítok. De Ő akart engem. Nagyon szerette volna, ha a világra jön valaki, aki belőle és a szeretett férfiből, édesapámból származik. Valaki, aki csillogó szemmel néz rá, akit magához ölelhet, és aki kimondja a legszebb szót a világon: Anya.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Az én óriás anyukám
[/caption]
Ő hozott világra engem. Ő egy kis somogy megyei faluból, Eddéről származó, de ma már Kaposváron élő barna fürtös, melegbarna szemű, alacsony, fiatal anyuka, Tóth Ferencné, leánykori nevén Tölösi Ibolya. Az ismerősöknek Ibolya, a gyerekeknek Ibolya néni, nekem Anya.
Immár harminckét éve ismétlem el naponta legalább százszor ezt a szót és nem tűnik elcsépeltnek, nem szégyellem és a mai fiatalok szóhasználatával élve, egyáltalán nem ciki. De miért is lenne az? Hiszen Neki köszönhetek mindent. Először is az életemet, de még ennél is többet. Számtalanszor bebizonyosodott, hogy milyen nagy szükségem is van rá és hiába számítok már felnőttnek, mégis olyan jó otthon ismét a gyámoltalan gyermek szerepébe bújni, belehajtani a fejem az ölébe. Ő ilyenkor simogatja a hajamat és beszélgetünk. Elmondom a nap történéseit és megbeszéljük a gondokat. Néha megváltjuk a világot, nagyokat nevetünk, de persze közben egyengeti az utamat, hogy le ne térjek az egyenesről, ám ez nem mindig sikerül.

Mostanában nagyon hiányzik nekem. Nem, semmi baj, itt van, él, köztünk van, de eljött az az idő, amikor nem én vagyok a világ közepe, nem körülöttem forog ez a hatalmas földgolyó, nem én vagyok a főszereplő életünk színdarabjában.

Nagymamám, az Ő édesanyja megbetegedett. Immár két éve hősiesen küzd a rákkal, komoly csatákat vív, és szerencsére győz. Pedig nem adják számára olcsón az életet. Együtt élünk és látom, mit tesz az én Édesanyám. Mintha felcserélődtek volna a szerepek. Nagymamám lett a kislány, Anya pedig az anyukája. Eteti, mosdatja, a lelkét ápolja. Ha sír, felitatja a könnyeit. Viszi orvoshoz, virraszt az ágya mellett és fogja a kezét. Neki most két gyermeke van: a Nagymamám és én. Olyan ez, mintha én lennék az idősebb testvér, aki kapott egy hugicát. Nehéz volt szerepet cserélni, nehéz volt más bőrébe bújni. Anyának is. Neki a legnehezebb. Látni az édesanyját gyámoltalan gyermekként, átvenni a szerepét. És én irigy vagyok. Hol van az Anyukám? Miért nem én vagyok az első? Miért nem engem ölel át először? Miért kell várnom rá, amíg hozzám is odaér? Miért nem az én fejemet simogatja?

Buta gondolatok és nem is igazak. Nem vagyok irigy. Büszke vagyok. Az én pici anyukám hatalmas. Egyszerre gyermeke és anyukája a nagymamámnak, anyukám nekem. Látom, ahogy küzd, ahogy helytáll, ahogy ápolja, gondozza a nagymamámat és nem sír. Egy könnyet sem ejt, mert nem lehet. Ereje felér egy óriáséval, s én törpeként tekintek fel rá, és elszégyellem magam. Itt van az anyukám, soha nem veszítem el őt. Mert hozzám is odaér. Megbeszéljük a nap dolgait, kiöntöm a szívem, ápolja a lelkem. Engem is átölel, simogatja a fejemet...

Csak a szeme... Most nem a boldogság szentjánosbogarai fénylenek benne, hanem a szomorúságé, a visszatartott, ki nem mondott szomorúságé. De én látom. Szemébe nézek és látom, hogy szomorú. Nem mutatja, mert Ő erős. Nagyon erős. Átölelem, de reszket. Át akarom venni a szerepét! Szeretnék én lenni az anyukája és azt tenni, amit Ő velem. Fülébe súgni, hogy nincs semmi baj, hogy itt vagyok, hogy rám bármikor és bármiben számíthat. Majd én átölelem, majd én megsimogatom a fejét.

Felnőttem. Tágra nyílt, hatalmas és büszke szemekkel tekintek, nézek fel rá. Ki tud ennyi mindent megtenni? Ki képes ennyire erős lenni? Kinek van ereje a gyámoltalan anyukáját ápolni, közben a még mindig gyerek, felnőtt gyermekét elindítani az élet felé? Csak egy anyának. Egy igazi anyának, aki arra született, hogy anya legyen.

Ő az én Édesanyám. Boldog vagyok, hogy a gyermeke lehetek. Figyelek és tanulok. Szeretném, ha akkora türelemmel, önfeláldozással és akaraterővel, de főleg szeretettel lenne eltelve a szívem, mint az Övé. Szeretnék ilyen lenni. Erős, de gyengéd. Olyan, aki mindig tud tanácsot adni, akinek a jelenléte megnyugtat.



Talán eljön az a nap, amikor én tartok a tenyeremben egy aprócska kezet és nekem mondja majd egy csillogó szempár, egy picike száj, hogy: Anya. Tudom, hogy akkor én leszek a legboldogabb a világon és akkor olyan leszek, mint Ő, az én picike, óriás Édesanyám.