Nem tőlem hallottad...

A rosseb gondolta volna, hogy ennyire nem reprezentatív kisiskolás gyerekes ismeretségi köröm, ahol ötből átlag ketten arra panaszkodnak, hogy bár másfél hete tart az új tanév, a gyereknek még mindig hiányzik néhány könyve a megrendelt pakkból. Pedig fizettek, ha nem is időben, de ahogy végre csekket kaptak, s a rendelést is leadták, amint lehetővé tette a tankönyvellátó rendre összeomló internetes rendszere.

A nagy rendszerek átalakítása mindig kisebb hibákkal jár – tette hozzá az országgyűlésben az államtitkár, mintha csak panaszukra felelne, s az ember erre bólogat, hisz nagy az efféle tapasztalat a közel-, s távolmúltból, vesztesek mindig akadnak. Legfeljebb azok szívják a kelleténél hangosabban a fogukat, akiknek a nagy favágás közben rendre a forgács szerepe jut. Most ugyan éppen több mint tízezer család áll derékig süllyedve a faszilánkba, persze ez a Hoffmann Rózsa-i statisztika, az iskolákból ugyanis némiképp más számok érkeznek, csak éppen nem hivatalosan.



Oldalt lehetne teleírni a Csak neked mondom el..., a Nem tőlem hallottad..., a Hivatalosan semmi gond, de..., a Ha megtudják, nekem annyi... kezdetű mondatokkal igazgatóktól – bocsánat: intézményvezetőktől – és pedagógusoktól, s csatolva az ember látja a rémült tekinteteket, a bizonytalanságot, s bizony: a félelmet. Pedig nem ők a hibásak, még csak nem is tevékeny részesei, csak elszenvedői a folyamatnak. Mely messze nem oly sikeres, mint azt a hivatalos propaganda láttatni szeretné, ám huszonhárom és fél évvel a rendszerváltás után ismét előkerült a nagyszőnyeg, mely alá be lehet mindent söpörni, s bár látszanak a puklik, legfeljebb azt mondják róluk, a minta részei.

A tankönyvek ott vannak és ott lesznek az iskolákban – jelentette ki az államtitkár, s mivel szavaira mindenhonnan erőteljesen bólogatnak, elégedetten lezárta a témát.
Anno a május elsejéken is sokan vonultak el a díszemelvények előtt...