Bartók után szabadon

2019.08.22. 12:01

Berecz Mihálynak a kotta néha csak látszólag segítség

Népdalénekes és mesemondó édesapjával, Berecz Andrással már akkor színpadra lépett, amikor még szinte ki sem látszott az ütőgardon mögül.

Berecz Mihály a fiatal magyar zongoristageneráció kiemelkedő egyénisége, tizenhat évesen mutatkozott be Kocsis Zoltán ­vezényletével a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Amint a Magyar Nemzetnek adott interjújából kiderül: most augusztusban az Esterházy-kastélyban és a Kaposfesten is fellépett.

A Tóth Ida jegyezte interjúban az angliai egyetemen tanuló fiatal művész arról is beszélt, hogyan tudja összeegyeztetni kinti életformáját az itthonival.

Mint elmondta, London négy felsőoktatási intézménye közül a legrégebbi a Royal Academy of Music, ahol jelenleg Christopher Elton osztályában tanul.

Egy olyan professzor mellett sajátít el megfelelő szaktudást, aki csaknem negyven éve ugyanazon falak közt, ugyanazon a széken ülve oktat, amelyen az akadémia leghíresebb tanárai 1822-től kezdve.

Berecz Mihály arra is kitért, hogy ugyanakkor neki az is sokat számít, hogy Budapesten született, s így a legnagyobb példaképeim azok, akik itthon éltek és játszottak. Szerencsére a kétórás repülőút nem okoz problémát, előfordult már vele az is, hogy három nap alatt három koncertet játszott Londonban, Budapesten és aztán megint Londonban.

Berecz András rajongói közül sokan emlékezhetnek arra, amikor mesemondó édesapjával, Berecz Andrással együtt lépett fel olyan kicsi korában, hogy a színpadon szinte ki sem látszott az ütőgardon mögül.

Ezt az időszakot Berecz Mihály is szívesen idézte fel, úgy emlékezve, hogy ez szerinte úgy négyéves korában lehetett, mert hatévesen már hegedült, és csak kilencévesen kezdett el zongorázni. De úgy tartja, hogy

számára ugyanolyan érzés volt a Petőfi Csarnok színpadán muzsikálni, mintha csak otthon, a nappaliban játszottak volna. Ez nem is csoda, egy gyerek számára ebből a leginkább annyi volt igazán érzékletes, hogy mellette az édesapja énekelt, és a bátyja furulyázott

– így hát ment minden velük a megszokott kerékvágásban.

A különböző zenei stílusok közötti átjárásról szólva elmondta: nagy szerencséjének tartja, hogy a magyar népzenén nőhetett fel a szülei révén. Ebből fakadt, hogy korán megragadta Kocsis Zoltán Gyermekeknek című Bartók-CD-je, zongorázni pedig már miattuk – Kocsis és Bartók hatására – kezdett el. Hamar rátalált a saját útjára, mert fizikai boldogságot jelentett számára megtapasztalni, milyen csodálatos zongorázni.

Szinte elvarázsolta az a 68 billentyű, amely bármire képes. Ugyanakkor világosan látja, hogy a vonós hangszer és a zenekari játék is sokat segített: hegedülés közben jobban érezni például a hang hosszát, mint a zongorán. Amikor beleszeretett ebbe a hangszerbe, az első évben kizárólag Bartókot zongorázott, semmi mást. Ezért mind a mai napig különös a kapcsolata Bartókkal, amikor őt játssza, sokat vár magától, de olyankor is izgul a legjobban.

Amit nem is bán, szívesen hivatkozik ugyanis arra, hogy példaképe, Kocsis Zoltán is úgy tartotta, hogy élete legszebb percei közé tartozik a koncert előtti izgulás.

Vele, Kocsis Zoltánnal az első, váratlan találkozásuk 11-12 éves korában történt a konzervatóriumban. Záborszky Kálmán, a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium igazgatója és a Zuglói Filharmónia vezető karmestere addig csak hegedülni hallotta őt a konzi Tücsök zenekarában. De egy szünetben meghallotta, ahogy Bartókot zongorázik, és gondolkodás nélkül átvitt Kocsis Zoltánhoz, aki épp az épületben próbált a nagyzenekarral.

Onnantól Kocsis Zoltán már nemcsak CD-ken keresztül, hanem közvetlenül is befolyásolta Berecz Mihály pályáját.

félévente találkoztak, némelyik alkalomról felvétel is született. kocsis pontosan tudta, hol vannak azok a pontok, amelyekből nem lehet engedni, mert a szerző akaratát szolgálja.

Bartók szigorú zeneszerző és előadó volt, majd minden hanghoz fűzött valami megjegyzést, és Kocsis ezeket be is vasalta minden alkalommal, közben azonban fontosnak tartotta az előadói szabadságot is.

Saját bevallása szerint Kocsis Zoltán mellett még Vásáry Tamás volt Berecz Mihályra nagy hatással, akire igazi varázslóként tekint. Szerinte Vásáry úgy nyúl minden egyes hanghoz, hogy az kivirágzik.

Pályájáról szólva Berecz Mihálynak markáns véleménye van arról is, hogy mire jó, mit jelent egy-egy zenei versenyen részt venni. Amit mond, arra nyilván adni lehet, tekintettel például arra, hogy

több országos zongoraverseny győztese, s a II. Nemzetközi Manhattan Zenei Versenyen is arany minősítést kapott, hogy ennek köszönhetően bekerülhessen a New York-i Carnegie tehetségfigyelő rendszerébe is.

Ezzel együtt magáénak érzi Bartók híres mondását, mely szerint a verseny lovaknak való, nem pedig zenészeknek. Miközben azt is elismeri, hogy valami haszna mégis sok van ennek a tapasztalatszerzésnek. Jó tudni, megélni ugyanis, milyen egy magas színvonalú versenyen helytállni, és a külföldi közeg, a nyelv gyakorlása is nagy élmény. Az viszont taszítja, amikor a verseny idejére összeáll egy haknizenekar, amelynek az együttműködése csak arra az alkalomra szól. Tapasztalata szerint ugyanis ezeknek az alkalmi együtteseknek az eredménye általában élvezhetetlen.

Szerencsére ilyen élvezhetetlen produkciókba nem kényszerül be: Londonban sokféle koncertlehetőség van, így szinte csak rajta áll, mi az, amit elvállal. Nagyon szereti a kamarazenét, és szerencséjére jobbnál jobb zenészekkel van körülvéve a világ minden tájáról.

Itthon nem először működik már együtt Vashegyi Györggyel és az Orfeo zenekarral: augusztusban például Fertődön, az Esterházy-kastélyban koncertezett korhű hangszereken.

Fortepianón szólaltatett meg két zongoraversenyt, annak idején pont ilyen típusú hangszeren játszott Mozart is Salzburgban. A Kaposfestre pedig Baráti Kristóf hívta meg, akivel idén májusban játszott először a Beethoven Budán Fesztiválon.

Berecz Mihály azt is elárulta, hogy a művészeti vezetők, karmesterek vagy akár a nézők mindig elvárják-e a koncerteken, hogy fejből tudja a darabot. Mint mondta,

zongoraversenyt, szólóművet mindig fejből játszik, kivéve, ha valami nagyon összetett, XX. századi vagy kortárs, XXI. századi darabról van szó, kamarazenét pedig általában kottából játszanak.

De neki – mint kifejtette – könnyebbség, ha fejből zongorázik, olyankor szabadabbnak érzem magam, próbálok jó előre gondolkodni, előre hallani. Ha előtte van a kotta, az csak látszólag segítség, néha inkább gát: mintha közé és a zene közé ékelődne. Olyankor az előadás könnyen átmegy olvasássá.

Úgy tartja, hogy a zenének belülről kell jönnie – fejből, szívből. Biztos abban, hogy Vashegyi György is fejből tudja A varázsfuvolát, hiszen több százszor vezényelte már, mégis ragaszkodik ahhoz, hogy kottából dirigálja, mert inspirálja, hogy maga előtt látja, amit Mozart írt.

De a régi zenészekben általában is megfigyelhető valami különös tűz. Az Orfeo zenekarral már a próbafolyamat is tanulságos: manapság a zongoristát kitüntetett helyre, a zenekar elé szokás ültetni, de ez nem volt mindig így. Mozart is a zenekarban ült (vagy vele szemben, ha épp vezényelt), és ők is így tesznek. Tulajdonképpen kamarazenét játszanak, amelyben minden hangszernek egyformán fontos a szerepe.

Ezek is érdekelhetik