Ötven éve gyógyít, jutalomnak éli meg a gyermekek mosolyát

Földművesnek szánták, majdnem pap lett, végül az orvosi hivatást választotta. Pavlovics György egy ötgyermekes családba született negyedikként. Bátyjai megnősültek, nővére férjhez ment neki jutott volna a családi gazdaság nyolc hold földje, ám a szomszédban lakó fiatal tanító más utat szánt neki. – Berzencén laktunk. Nyolcadikos voltam, amikor fiatal tanító házaspár költözött a faluba. „Ennek a gyereknek tanulnia kell!” – mondta gyakran Géza bácsi apámnak, amikor tejért jött hozzánk – emlékezett Pavlovics György, aki a mai napig hálás szüleinek, hogy akkoriban elengedték a csurgói gimnáziumba. Eleinte csak az volt a célja, hogy a gimnáziumot el tudja végezni.

– Kitűnő tanuló voltam, ám a testnevelés, és az ének valahogy nem ment, matematikából azonban kiemelkedő volt a tudásom. A tizennégy évvel idősebb bátyám akkoriban már böllérkedett a faluban, és engem mindig elhívott a disznóölésekre. Ma már tudom, hogy így készített fel az orvosi egyetemre. Ő javasolta az orvosi hivatást is nekem. Megfogadtam a tanácsát, és attól kezdve nem foglalkoztam a matematikával. Az érettségin meg is írtam belőle életem első négyes dolgozatát – mesélte a házi gyermekorvos, aki célba vette a pécsi orvosi egyetemet.

– Jól tanultam az egyetemen, már csak azért is, mert szegény szülők gyermekeként nem várhattam otthonról nagy anyagi támogatást. Az ösztöndíjamból éltem. Summa Cum Laude végzett csupán két négyessel az egyetemen. Az urológia négyesét is csupán azért kapta, mert a vizsgáztató túl egyhangúnak érezte a leckekönyvét a sok ötös miatt. A harmadév után két társával együtt meghívást kapott Romhányi György professzor patológiai intézetébe, ahol szívesen maradt volna, ám az ösztöndíjszerződés Somogy megyéhez kötötte. Így került kezdő orvosként a kaposvári kórház gyermekosztályára.

– Két hónap után bedobtak a mély vízbe. Sokat kellett dolgozni, mert rengeteg gyerek volt. Egy hónapban tízszer is ügyeltünk, és volt, hogy az újszülött osztállyal együtt 240 gyermeket láttunk el. Előfordult, hogy a csecsemőosztályon kettesével feküdtek a kis­ágyakban a gyerekek, annyian voltak. Sőt, egyszer, egy vasárnapi ügyelet alatt száztíz intravénás injekciót adtam be, annyi tüdőgyulladásos kis betegünk volt – emlékezett vissza Pavlovics György a gyermekosztályon töltött négy évére. Közben a katonai szolgálatot is teljesítette, megnősült, gyermeke született, és már kicsinek bizonyult a kórházban kapott kis garzonlakás. Végiggondolta a lehetőségeket, és egy kaposvári praxist vállalt el, amelyhez egy kétszobás lakás is járt.

– A költözés napján sikerült úgy megemelnem egy szekrényt, hogy a beleroppant a derekam. Kiderült: porckorongsérvem van. Az orvosom azt javasolta, a futás helyett váltsak úszásra. Így huszonkilenc évesen beiratkoztam egy úszótanfolyamra áprilisban. Ősszel már kétezer métert le tudtam úszni – elevenítette fel sportpályafutásának egyik oldalát.

Az idén januárban, 79 esztendősen ötven kilométert leúszott és hatvanat lekocogott. Pavlovics György még a gimnáziumban jött rá arra, hogy időt nyerhet, ha Csurgóról hazakocog Berzencére, ahelyett, hogy órákat várna a buszra. Egyszer valamivel éjfél előtt ment futni, ami a rend őreinek is szemet szúrt, ám sikerült megmagyaráznia a helyzetet. A tájfutást is az egyetemi évek alatt szerette meg. Két eredményére a legbüszkébb: 55 évesen az Alpok–Adria korosztályos versenyt nyerte meg, 70 évesen pedig országos második helyezett lett korosztályában. – A tájfutás kondiban tart szellemileg is, mert nemcsak futunk, hanem gondolkodunk, döntéseket hozunk, miközben nehezíti a körülményeket a relatív oxigénhiány– mondta.

Pavlovics György, aztán nem csak az uszodában került mély vízbe. 1970 április nyolcadikán nyitotta a praxisát. Az első két évben lelkiismeret-furdalása volt, mert néha azt érezte, a kórházban nagyobb szükség lenne rá, de hamar meglátta a házi gyermekorvoslás szépségeit.

– Eleinte évente volt száz-száztíz újszülött is a körzetemben. Manapság harmincöt-negyvenöt ha van. Nagyon lecsökkent a születésszám. Csaknem negyven évig az óvodásokat is ellen­őriztem. Ha mindent beleszámolok, akkor a praxisom alatt csaknem 500 ezer orvos–páciens találkozás lehetett. A gyerekek szervezete csodákra képes, és amikor oltás után vidáman integetnek, vagy gyógyultan mosolyognak, az szívmelengető érzés nekem. Ma is, amikor ez a koronavírus-mizéria van, szigorú intézkedések betartásával oltottam három-négy kisgyermeket, egyszerűen nem lehet őket otthagyni – mosolyodott el...

Családi tradíció lett a gyógyítás

Pavlovics György két fia orvos, lánya jelenleg végzi az orvosi egyetemet. Mindkét fiú tájfutó is, így ők duplán léptek édesapjuk nyomdokaiba.

– Amikor Gábor fiam született, velem együtt már hét György volt a családban, mindenféle rokoni szálakon, ezért nem kapta az én nevemet. A kisebbik fiam születése előtt azonban lányra számítottunk, ezért maradt neki a jól bevált György név. Mivel ő is házi gyermekorvos lett, gyakran kevernek össze bennünket. Egyszer egy nagymama felhívott telefonon, és kérdőre vont, hogy miért nem vállaltam el az unokáját a praxisban? Persze csak hebegni tudtam, mert nem tudtam, miről van szó. Aztán egyeztetésképpen még egyszer megkérdezte a nevemet, hogy tájfutó vagyok-e, és hogy Taszáron voltam-e katona? Természetesen minden stimmelt, de azért rákérdeztem, hogy nem kevert-e össze a fiammal – nevetett az ötven éve egy helyen praktizáló orvos, aki tíz éve Kaposvár Szolgálatáért kitüntetést vehetett át, öt éve pedig a aranydiplomája mellé miniszteri kitüntetést kapott.