etnográfus

2021.01.03. 20:00

Második hazája Somogyország, néprajza lett sikerei bölcsője is

Édesapjának nagybátyja volt Juhász Árpád festő, a Magyar nép művészete kötetek grafikusa, melyek ábráit sokat nézegette kisgyerekként. Olvasmányélményei közül kiemelkedik Illyés Gyula Puszták népe című könyve, melyben az uradalmi cselédek összetartását csodálta meg. A 80 esztendős Knézy Judit ezért választotta a néprajzot, s lett etnográfus. A megyei múzeumnak másfél évtizedig volt munkatársa.

Lőrincz Sándor

– Mikor evett először gánicát és hájas kráflit? – kérdeztük a néprajztudomány kandidátusát, aki Somogy régi népi ételei címmel is írt könyvet.

– Gánicát, azaz durva kukoricalisztből aludttejjel, esetleg más ízesítőkkel kevert és főtt, majd kiszaggatott pépet először 1975-ben Babócsán ehettem, amikor egyetemistákat kísértem gyűjtőútjukra, ám sokkal jobban ízlett a darált diós, aludttejes kukoricaprósza. 1945 előtt a kukoricaliszt fogyasztását Somogyban a szegénység jelének tartották, kivételt a Dráva menti horvátok képeztek. Krumplis gánicát, illetve dödöllét 1960-ban kóstoltam a Néprajzi Tanszék diákjaival Vas megyei kolléganőnk jóvoltából Pest környékén. Két somogyi barátnőm ma is készíti városi otthonában. Hájas kráflit a 80-as években még anyósom sütött disznótor idején, most a szomszéd boltból veszem.

– Hogy érzékeli, a mai fiatalasszonyok tisztában vannak azzal, hogy mi a cicege? Tudják azt, hogy a tungeri bizei német étel, a görhöny pedig nem más, mint pörcös kukoricás pogácsa, s fenséges eledel a csökölyi „nyulahúsos keménykása” is?

– E témát nem jártam körül, a régi ételek receptjeit inkább idős gazdaasszonyoktól gyűjtöttem 1964 és 2000 között. Az 1960–80-as években bírálatra beérkezett pályázatokon szép számmal vettek részt diákok, de fiatal felnőttek is, s volt, aki említette, hogy „legyártatta” nagyanyjával az adott ételt. A tungerit a bizei születésű Rádics Márta diákként írta le, tőle idéztem könyvemben. Cicegét, tejfölös tócsit, nyers krumplis lepényt egyébként Kaposváron egy talponállóban is árultak a 70-es években. Nyulahúsos keménykásával sajnos nem kínáltak meg Csökölyben, de mesélni tudtak róla.

– Etnográfusként milyen nyomot hagyott Önben Somogy, hiszen 1964–1980 között a megyei múzeumban dolgozott; sőt a hamarosan Európa Nostra díjjal elismert szennai skanzen megnyitására Ön rendezte be az egyik talpasházat?

– Életművem nagyobb része e megyéhez kötődik, fő témáim Somogy megye tárgyi néprajzának, mezőgazdasági népessége egyes rétegeinek története, életmódja, mentalitása és ezek változásai. Nemcsak a szívemben maradtak nyomok, hanem a megírt munkáimban is. Már az első két évben jelent meg írásom somogyi fazekasokról és a pásztorművészetről, de konkrét nyomok őrzik tevékenységemet a Rippl-Rónai Múzeumban, tájházakban és Szennán is. 1971-ben Kaposváron már én szerveztem a szomszéd megyék néprajzosaival, igen nagy szakmai sikert elért, a somogyi hímzésvilágot bemutató kiállítást. A marcali múzeumot vagy a csurgói gyűjteményt különleges szakmai akarat hívta életre, és a szenzáció erejével hatott a Szennai Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény megnyitása. L. Szabó Tündét bízták meg a tervezéssel. Az addigi zselici eredmények mellé felzárkóztak a 70-es években írt, s a belső-somogyi falvak faépítkezését és településtörténetét elemző cikkeim. 1978-ban nyitották meg az első portát lakóházzal és pajtával berendezve, majd 1983-ig évente három porta nyílt meg. Négy lakóházat rendeztem be és egy pajtát, mindegyikre más-más kerítés, kapu került éppúgy, mint rekonstruált kisebb gazdasági építmények. Több épület a tervezett helyén állt már, mások bontott állapotban vártak a sorukra. Kapitány Orsolya és Sási János kollégáim segítsége nélkülözhetetlen volt a munkában. Időközben megszerettem ezt az országnyi megyét, különben nem maradtam volna itt tizenhat évig. Második hazám lett, és tudományos címeimet is Somogy megye néprajzából szereztem. Itt született a két fiam, somogyi a férjem és a rokonsága. Sok barátot ismertem meg, velük és rokonaimmal ma is kapcsolatban vagyok.

– Nyolcvanéves múlt néhány hete, de ez nem látszik Önön. Szellemi frissességben él most is egy társasház földszintjén…

– Aktív foglalkoztatásom után, 2002 februárjától nem tettem le a tollat, tanulmányok sorát írtam a készletemből. A Néprajzi Társaság és a kézműves műhely programjaira is eljártam. A csurgói céhek különféle iparosairól készültek tanulmányaim, a Zselicet két cikkem képviselte. A Bodrogközbe is elzarándokoltam terepmunkára, hogy a táplálkozásról írjak. A Cigánd kötet 2014-ben, a Pácin 2018-ban jelent meg, bennük egy-egy tanulmányommal.

Örömet jelentett a közös terepmunka

1980. december 15-től a Magyar Mezőgazdasági Múzeum munkatársaként dolgozott. – Mivel országos múzeum volta ellenére a Mezőgazdasági Múzeumról és gyűjteményeiről kevés volt a híradás, kötelességemnek éreztem, hogy az ottani eseményekről rendszeresen hírt adjak, főként néprajzi fórumokon – mondta érdeklődésünkre Knézy Judit. – Jelentős hazai konferenciákon kívül eredményeim, szakmai kapcsolataim révén sok meghívást kaptam Európa több országába, de folytathattam somogyi kutatásaimat is. Nagy örömet jelentettek a közös terep- és levéltári munkákon való részvételek, a műhelymegbeszélések is.

Nem jön zavarba

Knézy Judit 2001 óta tagja a Budapesten működő Somogyiak Baráti Körének, amelynek egy-egy rendezvényén – mivel a meghívott vendég nem érkezett meg – olykor „be kellett ugrania”, hogy mentse a helyzetet. Soha nem jött zavarba, ha spontánul kellett beszélni szellemi nagyságokról, nemzeti értékeinkről.

Fotó: Juhos Nándor

 

Ezek is érdekelhetik