Bevásárlókocsi

A babakocsiban gyakran elaludtak, mire a bolthoz értünk, így nem volt egyszerű a bevásárlókocsit és a babát is tologatni. Amíg csecsemő státuszban voltak, a babahordozót betettem a bébivel együtt a bevásárlókocsiba, és ott szunnyadt tovább, míg beszereztük a napi betevőt. A testvér megszületésekor a nagyobbat a bevásárlókocsi gyerekültetőjében utaztattam, míg az aktuális kicsi a megszokott helyen aludt a hordozóban. A harmadik babánál még tovább bonyolódott a helyzet: a bevásárlókocsi alsó, lehajtható részére állítottam a legnagyobbat, ahol a legtöbben az ásványvizet, a tízes lisztcsomagot, vagy egyéb nagy súlyú, nagy méretű dolgot szállítanak. A babahordozó kinövése után a legkisebb átkerült a bevásárlókocsi gyerekültetőjébe és a két nagy a kocsi két oldalán csüngve utazott. Különleges látványosságnak számítottam a három „orgonasíppal” a bevásárláskor, mégsem kerestünk pénzt vele.

Egyet azonban sosem engedtem meg a gyerekeknek, bármennyire is elevenek voltak: a bevásárlókocsiba sosem ülhettek bele sem cipőben, sem anélkül, bármennyire kértek olyan boci szemekkel, mint Shrek macskája. A bevásárlókocsiba élelmiszer kerül, nem mászhatunk bele azzal a cipővel, amivel az utca porában járunk. Ezt az én alig három, és ötéves gyerekeim megértették akkoriban, nem is próbálkoztak a kocsiba mászással.

A minap tízéves forma és legalább nyolcvan kilós fiúcskát tolt a bevásárlókocsiban a kedves édesanyja az egyik kaposvári bevásárlóközpontban. Már nem is az utcai cipő kontra élelmiszerek problémája foglalkoztatott, hanem az, hogy melyik pillanatban koppan a gyerek feje a kövezeten, mert termetes súlyától bármelyik pillanatban felborulhatott volna a kocsi, amelyet az édesanya egy-egy termék polcról való leemelésekor gazdátlanul hagyott a benne álló gyerekkel...