Kulcsszavak

Január 22-én lesz 200 éve, hogy Kölcsey Szatmárcsekén e napon letisztázta és dátummal látta el a Himnusz kéziratát. Akkor nem gondolta, hogy egyszer majd nemzeti imánkká válik költeménye, mint ahogy azt sem, hogy a rendszerváltástól fogva e nap a magyar kultúra napja lesz. E tény sokaknak ugyan semmit nem jelent, mert előre megfontolt szándékkal megtagadják maguktól mindazon kulturális javakat, amelyek élni, szeretni tanítanak bennünket, szórakozásra hívnak, művészeti élményt kínálnak, melyek gazdagítják a lelket, pallérozzák az intellektust – nyomatékosítva magyarságtudatunkat, mélyítve identitásunkat. 
Ugyan az ízlésformálás, az értékpártiság a családból ered, melyen nagyot emelhet az iskola, a pedagógus, de az autodidakta próbálkozások is gyakran eredménnyel járnak. A belső igény, a motiváció a legfontosabb, hogy értékes irodalmat vegyünk kezünkbe, beüljünk egy-egy színházi előadásra, komoly- vagy könnyűzenei koncertre, hogy figyelemmel kísérjük klasszikusok és kortársak képzőművészeti teljesítményét, filmgyártásunk alkotásait, kiváló táncegyütteseink fellépéseit. Mindemellett természetesen felvállalva a válogatást a ránk zúduló televíziós műsordömping világában. Mindezt önmagunkért, hogy – még ha sikk is –, ne maradjunk szellemi sötétségben. Remek megmerítkezést kínál az idei Petőfi-bicentenárium is. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a 200 éve született költőnk élete 26 éve alatt írt 862 ismert költeményeiben miért fordult elő 616-szor az Isten, 363-szor a szerelem, 362-szer a haza, 291-szer a virág szó. 
Talán megvilágosodunk e fagyos világban, ami fontosabb annál, hogy kabátban vagy plédbe burkolózva ülünk-e be a színházi nézőtérre. A lelkünket ne hagyjuk megdermedni!