Visszanyert önbecsülés

Jómagam is a kétkedők táborát gyarapítottam, amikor Budapesten megkezdődött az atlétikai világbajnokság. Itt lesz vb? – kérdeztem, miközben persze nagy várakozással ültem a tv képernyője elé. Folyamatosan ömlött az eső, a nézőknek se híre, se hamva nem volt. Az első rajto(ka)t el is csúsztatták órákkal. Délutánra aztán jó lett az idő, a világbajnokságnak otthon adó, újonnan épült stadion pedig benépesült – akárcsak a következő hét napon. 
A kétkedőket gyorsan sikerült meggyőzni: szerte a világon mindenki dicsérte, hogy a magyarok milyen jó munkát végeztek. Kalapot emelnek előttünk, tisztelnek bennünket. Mi tagadás, meg is dolgoztunk érte, hol ázva-fázva, hol pedig a kánikulai hőségtől verejtékezve. De ez a világbajnokság egészen más volt, mint a többi: újra visszakerültünk, pontosabban visszaküzdöttük magunkat a világ elitjébe. 
Egy év híján két évtizede rendezték Athénban a nyári ötkarikás játékokat. Akkor is a magyar atlétika szerepelt a középpontban, csak egészen más megítélés alapján. A kalapácsvető Annus Adrián, rá egy napra pedig a diszkoszvető Fazekas Róbert is felállhatott a dobogó legtetejére, de csak pár óráig örülhettek az aranynak. Dopping miatt ugyanis elvették tőlük. Ha nem is az aranyak számát illetően, de a doppingesetek alapján magasan mi végeztünk az élen a görög fővárosban. Merthogy még három magyar súlyemelő neve is – köztük az ezüstérmes Gyurkovics Ferencé – besározódott. 
Ez a budapesti vb azért is kellett, hogy újra visszaszerezzük az önbecsülésünket. Olyannyira sikerült, hogy követendő példát állítottunk más sportág(ak)nak.