Isten éltessen, Kaposvár!

Mi a jó abban, hogy megünnepeljük, ha egy évvel idősebbek lettünk? Tagadhatatlanul érdekes a kérdés, amelynek természetesen tengernyi irodalma van. Ebbe most ne is merüljünk bele, mert a végén még sértődés is lehet belőle, inkább maradjunk annyiban: a születésnappal egyszerűen azt ünnepeljük, hogy valaki megszületett. Ez vonatkozik személyekre, közösségekre, s talán minden másra. 
Kedden például éppen Kaposvár várossá válását, a vármegyeszékhely 151. születésnapját ünnepeltük, s magától a ténytől öröm, hála és büszkeség költözött a lelkembe, már csak azért is, mert ennek a közösségnek a tagja lehetek. Nem az jutott eszembe, hogy nemcsak Kaposvár, hanem magam is öregszem – micsoda különbség –, s ami jó a városnak, az nem biztos, hogy akkora öröm nekem, de mégis hálás lehetek a sors­nak, hiszen kegyelemből megélhettem a múló időt. Az is eszembe jutott, hogy ezen a napon – a születésnapon – bizony mennyire nem fontos, hogy ki, mennyire okos és ügyes, mennyire szimpatikus, vagy éppen mekkora tetteket is hajtott végre, s mit vitt sikerre és mit nem! Nem szeretnék ünneprontó lenni, de szerintem a születésnap egyszerűen a feltétel nélküli elfogadás és az őszinte megbecsülés ünnepe. 

Ettől még hálásak vagyunk, ha a másik ember, egy közösség részesei lehetünk, becsüljük a teljesítményt, s különösen azt, amikor nem az ünnepeltet részesítik elismerésben, hanem éppen „ő” ismer el másokat, hogy a fontossága és különlegessége éppen ebben a szándékában mutatkozik meg, talán a legbensőbb örömére. Miért fontos ez? Talán azért is, mert a gyorsan és ellentmondásosan változó világunkban még a korábbinál is ritkábban fordul elő, ha nem az elvárások teljesítéséhez kötik a megbecsülésünket. Gondoljuk csak végig az életünket, ki, mikor, mit várt és vár el tőlünk azért, hogy megkapjuk a kitüntetett elismerést, a „jutalmat”, netán a várva várt ajándékot, s hogyan vonják meg tőlünk a figyelmet, ha nem az általuk elvártak szerint teljesítünk. A születésnapunkon pedig pusztán azért kapunk, mert vagyunk.

Így van ezzel Kaposvár is. Tagadhatatlanul magas az elvárás ünnepelt városunkkal szemben. Igyekszik is nagyon, erejéhez, lehetőségeihez képest, ám nála is megfigyelhető: akkor érzi magát igazán értékesnek, ha tökéletesen sikerül megfelelnie – az egyáltalán nem tökéletes – mások követelményeinek, elvárásainak! Itt és most tehát nem méltatjuk hosszasan a megtett utat, s citáljuk a kétségtelen eredményeket, hanem csak annyit mondunk: Isten éltessen, Kaposvár! Mindent köszönünk!