Közelebb, közelebb...

Vízkeresztkor, Somogyország legnagyobb ünnepén Nagy János Miniszterelnöki Irodát vezető államtitkár mondta az ünnepi beszédet a felújított Vármegyeházán, ahol egykor Ferenc József, Horthy Miklós, Prohászka Ottokár is megfordult, s Blaha Lujza, a nemzet csalogánya is bűvölte közönségét. 

Az idei díszvendég, akit vagy két évtizede Balog Zoltán református püspök ajánlott a kormányfő figyelmébe, nemcsak a II. Ulászló királytól 526 éve e napon kapott címer- és pecséthasználati jogra emlékeztetett, hanem az ünnep egyházi tartalmára is. Kiemelte: a hagyomány szerint ekkor keresztelték meg Jézus Krisztust, és ekkor íratjuk házaink ajtófélfájára, hogy Christus Mansionem Benedicat. „Krisztus áldja meg e házat!” És ez így helyes, hiszen nekünk nemcsak a házunk, de a hazánk is csak akkor maradhat meg, ha van nagybetűs Ura, és az Ő gondviselésének oltalma alá helyezzük magunkat, családjainkat, városainkat, falvainkat és országunkat. Írjuk föl hát büszkén az ország ajtófélfájára: „Krisztus áldja meg e hazát!” 

Tetszett a szókimondó javaslat, e karakán üzenet, hiszen – még ha fogyóban is vannak a keresztények, s Európa-szerte egyre több templom kerül kalapács alá, és kap új funkciót, vagy lesz az enyészeté –, a megkeresztelteknek kötelességük imádkozni. Hál’ istennek sokan ezt teszik, folyamatos az égbe szálló fohász családért, népért, nemzetért, az ország vezetőiért, a békéért. Mint ahogy a parancsolt ünnepeken is betérnek Isten házába. Vízkereszt a katolikus vallás szerint parancsolt ünnep. Nekem is szentmisén a helyem. Az államtitkári beszéd idején tudatosul bennem: feleségem az unokákkal már hazafelé tart a templomból, így jómagam az esti misére megyek majd. 

Szombat lévén is tele a templom. Az atya egyáltalán nem fukarkodik a szentelt vízzel, a mise elején végiglocsolja a híveket, akik keresztvetéssel „felelnek”. Arcomról gyorsan felszárad a sós permet, s hagyom, hogy hatalmába kerítsen Isten szolgájának ezúttal is ütős szentbeszéde. Már a hirdetéseket is elmondta az atya, arra buzdítva, akármi is történik az életünkben, bármi nehezíti a mindennapjainkat, merjünk közeledni Jézus felé, amikor egy pöttöm gyerkőc indul el a lócán ülő nagyany­jától a betlehem felé. Nem valami izgága csataménként odarohanva, hanem csendesen, óvatosan igazítva egymás után lépteit. Figyelem a falatnyi csizmás lábakat, melyek néhány pillanat múlva – a pad és a betlehem között, félúton – megtorpannak. 

Szinte lélegzet-visszafojtva várjuk a folytatást. Az atya is, aki még az oltárnál megköszöni a nagymamának, hogy elhozta unokáját, de azt is megjegyzi: talán egyszer, egy következő alkalomkor, a szülők is idetalálnak. A kivonulás előtt odalép a kedves fiúcskához, aki bátran folytatja lépteit a már a háromkirályokkal kiegészített betlehem felé. Az atya kiveszi a jászolból a kisdedet, és odaérinti a gyerkőc szájához, aki megcsókolja… 

Nehezen szabadulok a pillanattól; a kivonulási ének után is úgy érzem: gyökeret eresztett a lábam. A látottaktól elérzékenyülve a betlehem felé sandítok, ahol a nagymama térdel. Egy idő után feláll, megfordul, s könnyes szemmel elindul a családjához. Merthogy az unoka szülei is – még innen a harmincon – hallgatták a misét, csak a bejárathoz közelebbi padon foglaltak helyet. Az anyukához simulva veszem észre a kissrácot, aki az óriáspocakra puszit nyom. 
Várja már nagyon a kistesót...