Reménykergetők

Búcsút vettünk az óévtől, hogy köszöntsük az újat, hiszen – ha akarjuk, ha nem – életünk homokórája megállíthatatlanul pereg tovább. Ahogy viszont gyarapszanak a hátunk mögött hagyott évek, egyre inkább fogy a jövendő. S ez így van, mióta ember él a földön. A Teremtő ebben is igazságos; nem személyválogató. Az élet egyszer véget ér; tartamát meghosszabbítani még egyetlen politikusnak sem sikerült, és a nap az új esztendőben is ugyanúgy süt férfira és nőre, szegényre és gazdagra, értelmiségire és kétkezi munkásra, mivel mindannyian az Ő teremtményei, mi több: szeretett gyermekei vagyunk. 

Ebben legalább egyenlők lehetünk, de a reményben is, amelyre szilveszter éjszakáján koccintottunk – abban bízva, hogy megtart bennünket e sárgolyóbis, és itt, a vén Európa közepén boldogabbak lesznek az álmaink. Ezt kívántuk a hozzánk közelállóknak; még akkor is, ha tudjuk: kissé idealizált e vágyott kép, ám ez nem baj, hiszen emberek vagyunk, közülünk sokan hisznek a csodákban, a remény pedig nem csal meg. Igen ám, de mindezért tennünk kell, gondolattal, szóval és cselekedettel. Itt, Somogy­országban is, e szívünkhöz legközelebb álló vidéken, ahol sokunk hetedíziglen eresztett gyökeret. Azért, mert eleink bíztak abban, hogy boldogulhatnak e tájon; igaz, tettek is érte. A mában benne van vérük, verejtékük, álmaik, vágyaik, örömük, s benne van a reményük is: majd az utánuk jövőknek könnyebb lesz. Kiegyenlítődik minden, eltűnnek a különbségek, és az igazság nemcsak a mesében győzedelmeskedik, hanem a mindennapokban is. Kergették a reményt, akár mi, kései utódok – bízva szeretteinkben, az ölelésekben, az őszinte szóban, az egészségben, a békében, a józanságban, egymásért és az ország vezetőiért imádkozva, és identitásunk mellett büszkén őrizve nemzeti karakterünket, mely kiemel bennünket a népek olvasztótégelyéből. Egyre azonban nem árt vigyáznunk: a túlzott büszkeségtől és elbizakodottságtól nehogy lepattogjanak mentegombjaink, és saját szemünkben tegyenek kárt. Mert akkor a tisztánlátásunk kerülhet veszélybe...