A légkúra után még a hullámok erőművi hatását is kihasználták

A tóban a rendszeres fürdőzés az 1860-as években kezdődött, de a modern fürdőtelepek, fürdőházak csak a 19. század végére jöttek létre. Ezért nem is annyira a tó maga, hanem a környék látványosságai, a kikapcsolódás lehetőségei vonzották kezdetben az ide érkezőket és a füredi savanyúvíz megléte ezért jelentett oly nagy lépéselőnyt Balatonfüred számára. 
A vidék bővelkedik gyógyító erejű szénsavas vizekben (ld. Hévíz, Kékkút), akad köztük olyan helyszín is, amelyik a 19. században – elsősorban a helyiek körében – nagy népszerűségnek örvendett. Oláh János úti rajzában 1834-ben ezt jegyezte le a Zánkán található gyógyforrásról, amelyet a népnyelv Vérkútnak nevezett el: „egy orvosló erejű forrás ferdőházakkal, mely nyári napokon oly népesen látogattatak, kivált a köznéptől, mint a Füredi. 

A népnyelv Vérkútnak nevezte a zánkai gyógyforrást 

A Vérkút megnevezés a vas­oxidos vörös színre és a vérszegénységet – állítólagosan – gyógyító hatásra utalt. Kesernyés, gyógyító vizére az 1830-as években fürdőházat építettek, amely sokáig rangos gyógyfürdőként működött. Köszvényre, kólikára ajánlották leginkább, de ivókúraként is alkalmazták étvágytalanság, gyengeség, vérszegénység ellen is. Ekkoriban felcser is működött a településen. A 19. század végére – mivel a helyet kevésbé karolták fel a korabeli befektetők – a vérkúti gyógymód szinte teljesen megszűnt, s már csak ivóvízként használták. A zánkai Vérkút fejlődésének, fejlesztésének elmaradása jól példázza, hogy milyen nagy szerepe volt a korszakban a földrajzi fekvésnek, elérhetőségnek, vagy akár a későbbiekben a propagandának, reklámoknak is. 
Akad egy olyan helyszín is a tó partján, ahol a Balatonban való fürdést a korszak divatos gyógymódjaival kombinálták. Balatonalmádiban a század végén megnyílt az a gyógy­intézet, ahol a korszak divatos gyógymódjai, az orvostudomány és a természetgyógyászat ötvözésével komplett gyógyprogramot dolgoztak ki. Az Országos Kneipp Egyesület a Balaton mellett, Almádiban hívott életre egy sajátos intézetet, 1899-ben. Az intézet igen szervezett módon és valóban a kneippi elvek mentén működött. A gyógyprogram több elemből állt. A légkúra során légsátrakat állítottak fel, amelyek éjszakázásra alkalmas, de tetején nyitott szobák voltak: „Az ilyen légsátor bútorzata egy vaságy, jó kettős derékaljjal, pokróctakaróval, éjjeliszekrény, mosdóasztal, asztal, 1-2 szék, tükör- és ruhaszekrény.” A légkúrához tartozott a testmozgás, a torna, a labdázás is. A napkúrát 10 és 14 óra között alkalmazták, s „erre a célra a Balaton víztükre felett emelt, felülről nyitott épületben mezítelenül fekszik a napra, úgy, hogy csak feje van a nap sugaraitól védve.” A napfürdő után pokrócba göngyölték a testet, s a test izzasztása után ledörzsölés következett, majd a Balatonban történő úszást – a hullámok „erőművi hatását” – ajánlották, főként idült betegségek és gyulladások ellen. A légsátrakon és légfürdőhelyeken kívül szép parkokat és sétányokat létesítettek, valamint az étkezésre is külön gondot fordítottak. A vendégeknek az ún. „Lahmann rendszerű természetes gyógyétlapot” javasolták, amelyet Heinrich Lah­mann (1860–1905) orvos diétás tanácsai alapján állítottak össze. Az étlap változatos és vitamindús volt, szerepelt rajta: spenót, tükörtojás, tökfőzelék, friss gyümölcs, aludttej, túró, húsféleségek, de édességek (pl. rétes, puding) egyaránt. Almádi az országos hírű gyógymódok alkalmazása és a nagy vendéglétszám hatására hamarosan elnyerte a gyógyfürdői rangot.

A 19. század végére népszerűvé váltak a korabeli fürdőkúrák 

Balatonfüredet kezdetben nem a Balaton, hanem savanyúvize tette híressé, ami nagy lépéselőnyt jelentett számára. Régóta használták gyógy­módként, a XIX. századtól a polgári fürdőközönség elsősorban a savanyúvíz-fogyasztás miatt kereste fel. Oesterreicher Manes József (1759–1831), az első füredi fürdőorvos a savanyúvizes gyógykúrákat 1822-ben úgynevezett balatoni hideg fürdőzéssel párosította, s a tóban való hosszas időzés ekkoriban még inkább egyfajta gyógy­módszerként szolgált. A savanyúvízkúrát a XIX. század végére már balatoni fürdőzéssel, iszappakolással, tejsavó- és szőlőkúrával, valamint érvágással és purgálással egészítették ki. A 19. század végére, a 20. század elejére népszerűvé váltak a korabeli fürdőkúrák, amelyeket a tóban való fürdéssel, a szép természeti környezet adta kiváló lehetőségekkel egészítettek ki. A korabeli reklámokban ekkorra már mindenütt megjelent a Balaton vidékének egészségre gyakorolt kedvező hatása.