A munka frontján

Felemás helyzet tapasztalható a közmunka „frontján”. Az önkormányzatok örülnek, ha kellő számú helybelit foglalkoztathatnak, hiszen a közmunkások révén rendezettek lehetnek-maradhatnak a közterületek, eltűnik az árokparti dzsuvás, frissen nyírt fű a temetőben, vonzó(bb) a településkép. Ám annak is örülnek, ha a közmunkást „beszippantja” a munkaerőpiac, amely az átmenetiség mellett tartós foglalkoztatást ígér. Igenám, de a kevesebb közmunkás teljesítménye nyomban érzékelhető lesz a településeken, ahol folyamatos feladat várna rájuk. Merthogy tennivaló mindig akad, s ha jól szervezett a munka, akkor annak van látszata. Ha csak nem az az általános, hogy a közmunkások közül egy dolgozik, három meg a lapátra támaszkodva nézi. 
Merthogy erre is akadt példa a vármegyében, holott a közmunkásnak örülnie kellene, hogy – ha átmenetileg is – jut kenyér az asztalra. Ezért kellene megbecsülnie a lehetőséget – mielőbb talpra állva a munkanélküliség kilátástalanságából. Akiben van erre szándék, és odahaza is látta a munkáskezeket, nem pedig a sültgalambot várta a család, az vélhetően élni is fog a kínálkozó alkalommal. 
Sajnos sokan önszántukból deklasszálódnak. Érdemes erről megkérdezni a somogyi polgármestereket, családgondozókat, szociális munkásokat. Régebben számos családnál megesett, hogy az ingyen kapott naposcsibe, naposkacsa, vagy éppen a vetőkrumpli haza se került az osztási helyről; a családfő fillérekért túladott rajtuk, csakhogy rendezni tudja számláját a kocsmában vagy újabb köröket rendeljen. 
Szerencsére a szociális ellátórendszer, a (mély)szegénységben élőket támogató alapítványok, az egyházi karitászszervezetek is „képben vannak” e téren, és folyamatos a segítségnyújtás, tudva azt: a sok becsülettel dolgozó mellett akadnak olyanok is, akiknek semmi nem jó, és Isten összes pénze sem lenne elég nekik. 
 

Sajnos sokan önszántukból deklasszálódnak