A láthatatlan

Az ajándékba kapott dísztárgyaitól megválni készülő Beer Miklós emeritus váci megyés püspök számtalanszor megfordult Somogyban. Lelkigyakorlatot tartott, cigánypasztorációról értekezett, a kaposfői plébánost, Somos atyát köszöntötte ezüstmiséjén, Repa professzort születésnapján, vagy „csupán” gyógyulni jött. A 80 éves nyugalmazott főpásztor – aki nem kedveli azokat, akik a hitet kampányeszközként kezelik –, nemcsak bölcs homíliáival tanít, hanem könyvek őrizte gondolataival is. Beszédes címet kaptak az utóbbi évek kötetei: Szeressek ott, ahol gyűlölnek, Örömet hozzak, hol gond tanyázik, Mindig velem, Most már látom, Hozzád megyek… 
Az állatfarmján egykor szamarat is tartó főpappal jómagam is többször találkoztam. Egyik alkalommal röpke számvetésre kértem az egyebek mellett Radnóti Miklós antirasszista és Raoul Wallenberg-díjas megyés püspököt. A főpásztortól – akinek édesanyja és édesapja fogadalmat tett, hogy késői születésű fiukat papnak adják – megkérdeztem, adódott-e életében olyan szituáció, amikor már-már azt érezte, hogy elhagyta az Úr? – Elkényeztetett engem az Isten. Nem emlékszem olyan tragikus helyzetre, amikor az ősbizalom, az Úristenre hagyatkozás elhagyott volna, s ez is kegyelem – összegzett. – Természetesen szembesültem kegyetlenül nehéz eseményekkel, mint édesanyám halála, ami nagy fájdalmat okozott. Értek kudarcok tanítványaimmal kapcsolatban, és találkoztam fájó élménnyel is, amikor valaki szándékosan megbántott, vagy utolért egy-egy betegség. Amikor Kaposváron kezeltek szívritmus-problémáimmal, s a kórházban „kiütötték” a szívemet, előtte megkérdezte az orvosbarátom, nem izgulok-e amiatt, hogy nem térek majd vissza. Nem – válaszoltam. Ő viszont megállapította: „Elég, ha mi izgulunk”. 
Sok más mellett arra is kíváncsi voltam, miként kezeli a hitetleneket, hogy fogadja azokat a véleményeket, amelyek azt sugallják: a hit, a vallásgyakorlás népbutítás, mondván, Isten nem létezik, hiszen nem látható… 
Feleletként humoros történetet osztott meg velem: – Mária­nosztrán szolgáltam a 70-es évek elején, amikor még javában a pártállami diktatúra idejét éltük. Ez a település a börtön miatt kiemelt figyelmet élvezett; a fegyőrök ott laktak a faluban, az iskola a Belügyminisztérium felügyelete alá tartozott. Egyszer elindultam hittanórát tartani, amikor az igazgatónő behívatott az irodájába, és ezt mondta: „Ön elég értelmes embernek látszik. Ugye maga sem hisz abban, hogy van Isten, hiszen nem látjuk?” Erre én azt feleltem: „Azért akadnak olyan dolgok, amelyeket ugyan nem látunk, de attól még léteznek.” „Na, egyet mondjon!” – szólított fel a direktorasszony dühösen. „Például az igazgatónő esze” – feleltem szenvtelenül. „Na, ne szemtelenkedjen!” – replikázott, aztán lassan megnyugodott és szerencsére később elfogadott. Amikor égett az erdő, például csak velem volt hajlandó elengedni a fiúkat, hogy segédkezzenek a tűzoltásban… 
Ez a történet is bizonyítja, hogy az őszinteség – a legkönyörtelenebb, legmeghökkentőbb helyzetekben is – lehet a bizalom jele. No meg főpapi jelmondatára is bizonyság: „Permanentes in fide”, azaz „Rendületlenül a hitben”.