Török Tamás: hogyan adhatnám oda anyukámat és apukámat másnak?

Gyakran nyúl saját műveihez, amelyek szervesen kapcsolódnak az évfordulók témájához, de írt több olyan színdarabot is, amelyeknek megrendezésének lehetőségét nincs az a pénz, amiért kiadná a kezéből. Legközelebb csütörtökön láthat tőle a kaposvári nagyérdemű egy felújított előadást, Táncdalfesztivál címmel.

– A szülei pedagógusok, ezért vezetett egyenes út a katedrára?

– Természetes volt, hogy én is pedagógus leszek, magyar-történelem szakos tanárként végeztem – felelete Török Tamás.

– A kaposváriak rendezőként ismerik. A katedráról hogyan került a színpad közelébe?

– Még középiskolásként nagy hatással volt rám Vidák Gizella, a magyartanárnőm, aki tanórákon kívül is kíváncsi volt a diákjaira. A közgazdasági szakközépiskolában színjátszó-csoportot működtetett. Tőle tanultam meg, hogy nem lehet úgy munkafolyamatot végezni, ha nem ismerem meg azokat, akikkel együtt dolgozom. A mai napig vallom és alkalmazom ezt a módszerét.

– Próbáiról azt tartják, hogy szigorú, ám ugyanakkor jó hangulat uralkodik.

– Van egy úgynevezett „idomítási” szakasz, amikor megkövetelem a legnagyobb fegyelmet, mert ez a jó munkának elengedhetetlen feltétele, bár mostanában azt mondják, egyre engedékenyebb vagyok.

– Hogyan bújt át a tanár szerepéből a rendező bőrébe?

– Fiatal tanár koromban, még 1979-ben az 512.-es ipari szakmunkásképzőben tanítottam folytatta Török Tamás. – A diákok előbb tanultak meg hosszú szövegeket, mint bármi mást. Az iskolai ünnepségeken, mint november 7., április 4., mindig mi adtuk a műsort és már neve is volt a társaságnak: Kitkat színpad. Rengeteg kulturális seregszemlén felléptünk. Akkoriban külön kategóriában indultak a gimnáziumok. Bennünket mindig közéjük tettek, mert annyira színvonalas előadásunk volt, mindenhol taroltunk, mindent megnyertünk: elsők, vagy nívódíjasok lettünk. Egy egész fal betelt a díjainkkal az iskolában.

– Meddig tartott ez az időszak?

– Szakfelügyelő lettem, egyre kevesebbet tanítottam. 1984-ben a színházhoz hívtak. Dramaturgként dolgoztam, majd a rendezvényirodához szegődtem. 1992-ben az első Tavaszi fesztivál programjait én állítottam össze.

– A rendezés azonban nem maradt el. Manapság is él a Déryné Vándorszíntársulat.

– A Kitkat színpad jogutódja 1983-tól az egykori Ifjúsági Házban működő Városi Ifjúsági Színpad volt. Gulyás János, akkori igazgató hívott oda. Olyannyira sikeres lett a színjátszó csoport, hogy 27 évesen megkaptam a Szocialista Kultúráért kitüntetést Köpeci Bélától. Azt sem tudtam, hogyan kell egy ilyen díjat átvenni. A változás 1989-ben jött, ezzel együtt pedig az amatőr színjátszásnak leáldozott. Nem volt már próbatermünk, ezért is választottuk a Déryné Vándorszíntársulat nevet, és vettünk egy alkotóházat Patcán. Sosem zavart, amikor nem kőszínházban léptünk fel. Színházat ott lehet létrehozni, ahol van hozzá közönség.

– A kaposvári városi ünnepségek állandó rendezője.

– 1994-ben Garami Attiláné igazgatónő a Toldi Gimnáziumba hívott, ahol az ott működő drámapedagógia tagozatosokat tanítottam. Jó műhely volt, tálcán kínálták a tehetséges gyerekeket, akik később a Dérynébe is átjöttek. Közülük öten a médiában, dolgoznak, tizenhárman pedig elvégezték a Színművészeti Főiskolát. A vándorszíntársulat ekkor kezdett közreműködni a kaposvári állami rendezvényeken. Az országban egyedülálló módon húsz éve van közművelődési megállapodásunk a városvezetéssel.

– Általában olyan műsorokat láthatunk, amelyek direkt ezekre az alkalmakra születnek.

– A 25 év alatt egyszer éreztem azt, hogy nincsen mondanivalóm, tartottunk egy év szünetet, ám újra és újra megkeresnek, hogy még ezt, vagy azt a rendezvényt csináljuk meg. Most is az október 23-ai műsorra készülünk.

– Az 1956-os események kapcsán irt már novellát is, és színdarabot is. Ön is ebben az évben született...

– A szüleim nagyon sokat meséltek az akkori eseményekről, ám néha azt érzem, hogy lenne még kérdésem hozzájuk, amire sajnos már nem tudnak válaszolni. Történetüket írtam meg a Sej, szellők! című színdarabban, amelyben a főszereplő figurája maga az édesanyám. Az 1949-1956 közötti időszakot bemutató történet egy vidéki iskoláról szól, ahol Rákosi születésnapjára készülnek. Nagy élményem a színpadra vitt írásom kapcsán, hogy egy felújított változatában a saját lányom színésznőként, a saját édesanyámat játszotta, mint fiatal tanítónőt.

– A saját születéséről is írt egy novellát…

– Édesanyámat hetvenedik születésnapjára leptem meg vele az ő elbeszélése alapján köszönetként, hogy megszülethettem harmadik gyermekként. Éppen időben, mert egy év múlva már nem tudtam volna átadni neki A döntés című írásomat.

– A kezdetektől egy tucat színdarabot tudhat magáénak. A Táncdalfesztivált újra láthatja a kaposvári közönség.

– 1966-ban játszódik a történet, a fekete-fehér tévék korában, amikor postai és nyílt levelezőlapokon lehetett szavazni a kedvencekre. Akkoriban indult egy új műfaj. Csütörtökön a Szivárvány Kultúrpalotában egy interaktív színdarabot láthat a közönség, olyan lesz, mintha az akkori tévé-adásba csöppennénk.

A titkok megfejtése, felfedése inspirálja

– Ha rendezek, akkor is azt szeretem, ha a néző úgy kel fel a végén, hogy motivált, mert kellően körbejártuk a témát. A motívum megírása, a titkok megfejtése, felfedése inspirál – vallotta Török Tamás arról, mi motiválja írás közben. – Elsősorban a női sorsok érdekelnek, mert több ezer férfi hőst tudnánk felsorolni, ám úgy érzem, kevés a női hős, pedig ők lélekben élik meg a konfliktusokat, nem a harctéren – emelte ki Török Tamás. Annyira kötődik karaktereihez, hogy megrendezésüket soha nem adnám ki a kezéből. – A Sej, szellők!-et már kérték, de hogyan adhatnám oda a saját anyukámat és apukámat másnak?