Oda tért vissza rendezni, ahol megtanult nyomorogni egykor

– Az elmúlt hetekben sokan látták járni-kelni a belvárosban, tanúja voltam, ahogy megállítják az emberek az utcán, csupán azért, hogy néhány szót váltsanak önnel. Szemlátomást szereti a közönség.

– Negyvennyolc évvel ezelőtt szerződtem a Csikybe, és nemcsak az idősebbek emlékeznek rám. Az is megejtő, hogy 20 év után is emlékeznek rám Nyíregyházán, ahol hat évig vezettem a színházat. Az ember ilyenkor elgondolkodik rajta, mégis érdemes volt végigcsinálni ezt a pár évtizedet.

– 1971-től 74-ig volt tagja a Csikynek. Milyen emlékeket őriz a színház hőskorából?

– Két részletben, vagyis egyszer két évet, majd egy év kihagyással fél évet voltam itt. Szakmai szempontból alapvető volt. Akkor forradalmian új színház volt a kaposvári, rendkívül tehetséges rendezőkkel, kiváló színészekkel a legkisebb szerepekig bezáróan. Akik ide szerződtek, fogékonyak voltak arra, amit Zsámbéki, Babarczy, Ascher akart és megvalósított. Amit én megtanultam itt, az a pontosság, és a munka szívós következetessége: addig dolgozunk, amíg a minőség nem jön létre. Ugyanakkor fiatal ember voltam, kicsit hebehurgya is, zavaros volt a magánéletem. Nem bánom, hogy elmentem. Voltak ma már vitatható, de én azt gondolom, hogy jogos sérelmeim is. Ennek ellenére nagyon fontos volt Kaposvár az életemben. Itt tanultam meg nyomorogni, ez lényeges ahhoz, hogy az ember később a jómódot tudja értékelni. Megtanultam, hogy nem baj, ha az embernek nincs pénze, de boldog a munkájával.

– Sokan még ma is ezt a forradalmi újdonságot keresik, mint egykor. Nem rizikó visszajönni ennyi év után rendezőként?

– Az első időszakban a kaposvári közönség inkább a felhőtlen produkciókat támogatta. A Sirályt vagy a Patikát nagyon gyönge házakkal játszottuk, pedig mind a kettő eszelősen jó előadás volt. De Zsámbéki és Babarczy képes volt meg­győzni a kaposvári közönséget, és pár év alatt valóban etalon lett a kaposvári színház. Ez az ő érdemüknek tartható. A másik érdemük, hogy tehetséges emberek rendeztek, és elviselték egymást a tehetségek. Ez volt a garanciája a színháznak.

– A Van, aki forrón szereti is ilyen felhőtlen produkció lett, vagy becsempészett mást is?

– Ez egy speciálisan felhőtlen produkció lett. Arra törekedtem, hogy ízlésem szerint az abszurd helyzetekben ráismerhető szándékok, érdekek, magatartások jelenjenek meg a színpadon. És ami a legnehezebb a magyar színházi életben, hogy sallangtalan, koloncoktól mentes játékmód legyen, mert elharapódzott a behízelgés a közönségnek, amit nem bírok, és küzdök ellene.

– Milyen volt újra a kaposvári színészekkel dolgozni?

– Voigth Ágin és Koltai Robin kívül nem ismertem őket, a legtöbbet nem láttam még színpadon. Nagyon szeretek játszani pályakezdőkkel, fiatalokkal, ez mindig kalandos történet. Kellemes volt a közös munka, mert tehetséges és ambiciózus a társulat. Kis szerepeket is játszanak olyan színészek Kaposváron, akik egyébként játszanak főszerepet is. Odaadóak voltak, tehát, ha valami olyan történik, ami a siker ellen szól, az az én felelősségem.

– Mit szól az új színházunkhoz?

– Világszínvonalú, ez nem kétséges. Nagyon érdemére írom az építkezésnek, hogy a régi akusztika kiválóan megmaradt. Amit a pedig köré építettek, azt fent kell tartani, dehát, ezt vállalta a város.

– Lenne újra színházigazgató?

– Biztos, hogy nem, abból elég volt hat év.

– Baj, hogy a politika szót kér, ha támogatja a színházat?

– Különvéleményem van ebben a kérdésben. A politika mindig beleszólt, vagy bele akar szólni. Ha visszatekintek az elmúlt 30 évre, amikor még váltó kormányzás volt, akkor az övéit mind a baloldal, mind a jobboldal preferálta. Ebben mind a két oldalnak vannak találatai és mellélövései. A fideszes kinevezésű színházigazgatók jó része bizonyította, hogy alkalmas a posztjára, sorolhatnám. Úgy látom, hogy Kaposváron is működik a történet. Amikor Nyíregyházán színházigazgató voltam, akkor MDF-es közgyűlés és megyei vezetés választott meg, és egy fideszes támogatottságú, majd egy szocialista polgármester felügyelt, de hagytak dolgozni. Egyszer azt mondták, hogy kevesebb támogatást adnak. Kérdeztem, mikor vezetik be, mondták szerdán, jó, akkor csütörtökön keressenek más igazgatót. Lévén a szerződésünk arra szólt, hogy én nem lépem túl a keretet, de ők megadják.

– Hogy látja a színházak finanszírozásának vitatott helyzetét?

– A Kádár-korszak után egy irracionális színházi szerkezet maradt, ami pazarló, és ezt 40 éve nem gondoljuk újra. Korábban egy város azt mondta, hogy a fűtést, világítást, a működtetést vállaljuk, de a produkciót a jegybevételből nektek kell fedezni. Ezzel komoly kockázata volt egy igazgatónak. Ma semmilyen kockázata sincs: aláír öt évre, és ha jót csinál, ha rosszat, akkor is marad. Azt gondolom, lehet tüntetni, és lehet a tüntetőknek igaza, és lehet érvelni, s a hatalomnak lehet igaza, de amíg az egészet nem gondolják át, nincs megvitatva, addig itt nem lesz rend. Ennek sok összetevője van, de egy biztos, mindenki félti a székét. A jobboldali igazgatók ott, ahol baloldali lett a polgármester, és fordítva. Ezt így nem lehet. Ha nekem van piacom és önbizalmam, akkor ha kell, felállok a székből és kész. Én kétszer álltam fel, Nyíregyházán és a Mikroszkóp színpadon. Szinetár Miklóson és Jordán Tamáson kívül más színigazgatóról nem tudok, aki önként távozott.

Ömlesztett az ítélet, hiányzik a színészek etikai képviselete

– A közélet nyelve minősíthetetlennek tűnik. Felelőtlen használunk mondatokat, nincs bennünk elegancia, és az egyik oldal sem ismeri el a másik lépéseinek eredményeit. Itt ömlesztve van az ítélet – mondta Verebes István, amikor a színházi zaklatások ügyéről kérdeztük. – Én azt nem nagyon szeretem, amikor a színpadon aktuálpolitika jelenik meg. Azt szeretem, ha a színház egyetemes, és minden korban az emberről és az embernek szól. Azok a színházak, amelyek a botrányokban veszélyeztettek, kiváló színházak. Gothár Péter esetéhez semmi köze sincs Gothár életművének. A botrányt el kell intézni a privát életben, de Gothár Péter rendezései és filmjei önmaguk értékét képviselik, és utána mindenki döntse el, akar-e vele dolgozni vagy sem. Kerényi Miklós Gábor már rendez Szegeden. Ezt sem rendeztük le abból a szempontból, hogy nincs etikai képviselete a szakmának. Régen a színészkamarának volt etikai bizottsága, ahová minden sérelmükkel fordulhattak a színészek. Ma ilyen nincsen.