íróélet

2020.12.26. 11:30

Lepkévé vált emlék kíséri és segíti tovább céljai felé

A világot egy sivataghoz hasonlítja, ahol szomjas emberek botorkálnak, szeretetre, ölelésre és összeférhetőségre vágynak szavakban és tettekben. Szerafin Ági összegyűjtötte az írásait, és első könyve megjelentetésére készül. Nem kevesebb a célja, minthogy építse olvasói lelkét.

Kovács Gábor

Fotó: Tamas Foto

A hitelessége a sebzettsége, állítja Szerafin Ági, mert az írói hitvallása az, hogy a nehézségeit, megpróbáltatásait, tanácstalanságait, de a boldogságát is őszintén megvallja, és a szíve szavát követve ír róla.

– Nem azt kérdezem, hogy mi lesz az én boldogságommal, hanem azt, hogy mi lesz az egységgel, ami körülöttem van – fogalmazta meg elveit. – Mindig arra neveltek a szüleim, hogy mindenért meg kell dolgozni, és dolgozzak azon, hogy az álmaimat megvalósítsam. Ezt az életfelfogást viszem tovább. Kamaszkoromban nagy álmom volt eljutni Amerikába, és ezt az utazást 2016-ban saját erőből teremtettem meg. Blogot készítettem az amerikai látogatásomról, aminek nagy közönsége volt. Az írás szeretete akkor érintett meg igazán. Később sorra születtek a kis novellák, versek, úti rajzok, mesék. Most az álmom megvalósítását az jelenti, hogy ezeket könyv formájában kiadjam.

Nagy fordulópont volt az életében, amikor édesapját elvesztette. Átalakult az életfelfogása, életszerűbbé és mulandóbbá vált minden. Amit az élettől kap, azt igyekszik jótékonykodással meghálálni, pozitívan és mosollyal. Vallásos emberként hisz a jelekben és abban, hogy magasabb rendű erők segítik az embert az alkotásban. Egy lepke szimbólumban jeleníti meg, hogy elhunyt édesapja tovább kíséri az útját.

– Sok jelet kaptam az életben, hogy az írás az utam, a jövőm, az álma elől senki sem menekülhet – folytatta. – Ha egy sor, egy mondat feltölti az olvasót, építi a lelkivilágát, bár olvassa egyedül tea, kávé mellett vagy mesét mondjon belőle a gyerekének, akkor már érzelmekkel telhet meg ebben a mai, sokszor szívtelennek és önzőnek tűnő világban. Ezt a könyvet azoknak is szánom, akik nincsenek rendben lelkileg és össz­hangra vágynak, de azoknak is, akiknek rendben van az élete, de szeretnék, hogy tovább épüljön.

Szerafin Áginak Bereczk Sándor, Kaposvár egykori főépítésze volt az ükapja, ezért a tehetség továbbélését látja a családban. Édesapja úti rajzokat készített, diavetítéssel foglalkozott és a Szabad Ifjúság mozit vezette. Operatőr bátyjánál a képekben mutatkozik meg a tehetség, nála az írásban.

Amikor Ági hazatért az amerikai útjáról, ahová a saját erejéből jutott el, édesapja könnyezve átölelte. Három hónappal ezután, 90 évesen eltávozott az élők sorából.

A fiatal kaposvári édesanya kilenc éve dolgozik a közigazgatásban, jelenleg a kormányhivatal munkaügyi főosztályán. Amint kilép munkahelyének ajtaján – ahogy ő mondja – a végtelen szabadság szeretetének, párjának, lányának és „szerelmeinek” él. Ilyen szerelem a futás is. Félmaratonokat teljesít, és egy-egy 10 kilométeres táv alatt gyakran születik egy vers vagy novella. Összegyűjtötte az elmúlt tizennégy esztendő alatt született írásokat, és egy kiadónál elindítja a megjelentetés folyamatát. Ennek az anyagi hátterét is kész előteremteni, hogy megint a saját erejéből valósítsa meg az álmát.

Különleges kapcsolat köti lányához, ebből születnek a mesék

Ági édesanya, van egy 12 éves lánya, aki szerepel is a könyv néhány írásában. A korához képest bölcs kislány azt szokta mondani, hogy neki saját meseírója van az édesanyja személyében. Ági amióta az eszét tudja, anyává akart válni, és számára a gyermeke egy olyan ajándék az életében, ami a várakozásait is felülmúlta. Különleges kapcsolat van közöttük minden szempontból, állítja. Egy ütött-kopott, pösze kisegér, Zsági gyártja a meséket a könyvben, az író pedig azt tervezi, hogy a következő kötetét kizárólag a meséknek és a gyerekeknek szenteli, hogy szabadon szárnyalhasson a következő álmának lepkéje a közönség elé.

 

Szerafin Ágnes: A vörös juhar

Látványa az alkonyat dicső lángjaként marasztal,

Egybekelő téli pokrocát rázza a világra egy arkangyal.

Alatta lágyan takar be temérdeknyi emléket az avar,

tündöklő szívverésből rozsdás vércseppet facsar.

A szél óvatosan rendezgeti kérges szőnyegét,

tekintetem őrzi kapaszkodó harmatcseppjét.

Illatos nyárutó gyönyöröm bíborán messze jár,

ázott szárnyú pillangó önzetlen segítségre vár.

Megállítom az időt,hogy szárnyát falevél álma melegítse, majd

a vörös juhar szépsége tavaszváró útját a

végtelenbe segítse.

 

Szerafin Ágnes: Az apró, karácsonyi trombita

Valahol régen, nagyon régen, egy nagy erdő közepén, kis takaros házikóban, a legbelső szoba sarkában sorakoztak dobozban a karácsonyfadíszek. Az ünnep közeledtével mindig előkerült a legféltettebb, régi bon-bonos doboz, melyben egy apró, törékeny, kék színű trombita pihent!

Amint elfoglalta méltó helyét a zöldellő pompás fenyőn, mindig körbenézett és megállapította:

– A gyerekek kedvence vagyok, fényesen csillogó, és alig várom, hogy hírnőkként harsogjam a kis Jézus érkezését a csengőszó után!

Minden gyerek szívesen emelte szájához, és egy kis levegővétel után, hosszan rezegtette hangját, melyre mindenki felkapta a fejét. A színes gömbök a fán büszkén sorakoztak és tükrözték a fényekkel teli szoba meleg színeit. Ezen a karácsonyon egy új dísszel gazdagodott a majdnem két méter magas fenyő. Apró, gondosan hajtogatott papírházikó, rövid vastag fonálra kötve szépen pihent a tűleveleken! Nyitott ablakai és nagy ajtaja a trombita felé nézett!

– Miért nézel oly vágyakozva rám? – kérdezte az új díszecskét.

– Csodállak, milyen csillogó vagy, és mindenki, aki feléd jár, szeretettel vesz a kezébe és szólaltat meg! Én csak üresen lógok itt és várom, hogy a falaim színesek legyenek!

A trombita nem értette a házikó mondatait, hiszen a falai csodaszép fehérek voltak, a kézzel színezett ablakokból pedig áradt a meleg fény. Elérkezett karácsony első napja, kint farkasordító hideg volt és nagy pelyhekben esett a hó, bent ropogott a kandalló tüze, és mindenki körülállta a karácsonyfát! „Mennyből az angyalt” énekelték kicsik és nagyok, az otthon megtelt szeretettel és békével. A kis trombita mosolyogva nézett a magányosan logó kis házikóra és szólongatni kezdte.

– Kis házikó, fehér házikó! Alszol, ébren vagy? Hallod az éneket?

– Hallom, hallom és élvezem!

– Érzed, milyen sokan vagyunk és milyen jó együtt?

– Igen érzem! Milyen jó látni a másik arcán a szeretetet, a békét és a boldogságot!

– Tudom ám, miért kerültél a fára díszként! TE ennek az otthonnak vagy a kicsinyített mása! A gyerekek, akik készítettek és a fára akasztottak, itt élnek, te adod számukra a biztonságot, az otthon melegét és a szeretet, amikor egyik –másik ideszalad a fenyőfa elé és lábujjhegyre áll, hogy megfújja a trombitám száját, akkor a kis házikóra mosolyog. Világba kürtölik általam, milyen boldog és milyen varázslatos a karácsonyuk! Azokkal lehetnek együtt, akiket szeretnek. A családi otthon melege, szeretete mindennél és mindenkinél többet ér! A varázslat benned van, a falaid között, és ott minden nap számít, amit szeretetben töltesz…

Szerafin Ágnes

2019.12.01

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában