Pásztorfaragásai és festményei tették művésszé a Kapoli unokát

Mindkettejüknek az élet volt a legfőbb tanítómestere, s a jelhagyás iránti vágy, a fára vagy szarura faragás semmihez nem hasonlítható, boldogító öröme. Szülőhelyük Gyalán, az azóta Kisgyalánná lett apró somogyi falu, ahol juhászként éltek, alkottak, szerettek. Ilona 20 éves volt, amikor nagyapja meghalt, édesapját pedig 40 esztendeje temették el, ám kezük munkáját őrző használati és dísztárgyaik legszebb darabjai ma is velük maradtak. Családi házukban két, dúsan faragott rámába illesztett tükör fogadja a látogatót. Egyiket az édesapja, másikat a nagyapja készítette. Mai gazdájuk naponta megáll előttük és megsimogatja a remekműveket, s ilyenkor a tálentummal megáldott ősök alakjai is megelevenednek gondolatban.

– Hálát adok Istennek, hogy gondoskodó, féltő, szerető szüleim voltak, akiktől hitet és tehetséget kaptam, s kitartásra, helytállásra neveltek – mondta a 80 feletti Kapoli Ilona, aki Visnyén született, és kézügyességét, kiváló szín- és formaérzékét, vizualitását már kislány korában felfedezte a család. – Főleg a téli estéken mesélt édesapám, akinek bámulatos volt a fantáziája, s míg szőtte a szavakat, közben rajzoltunk édesanyámmal, apámmal és testvéreimmel. Hetünk közül már csak ketten maradtunk. Nővérem 89 éves.

Ilona aprólékos műgonddal készítette faragásait, ám tovább erősödtek benne grafikusi, festői ambíciói. Zágon Gyula szigetvári rajztanár 1957-től tanította akvarellezni, majd a Képzőművészeti Főiskolára került, de a pécsi tanárképzőn elvégezte a rajztanári szakot, ráadásul egyik tanára a rajztanítás módszertanáról szakkönyvet író, ugyancsak somogyi pedagógus, a jákói születésű Soltra Elemér volt.

A Kapoli leszármazott míves alkotásaival időközben népi iparművész lett, ám a bizsókozás mellett a festészet is foglalkoztatta. Az igézően szép környék ma is rabul ejti, s az Isten alkotta táj gyakran kívánkozik akvarellpapírra. Tájak, virágok, madarak mesés világát tárja elénk a festőművész, akinek az elmúlt évtizedekben számos önálló és csoportos kiállítása volt megyehatáron innen és túl. Sipos Endre festőművész, művészetfilozófus a Tér-Idő-Ívek – Kapoli Ilona művészete című kötetben így jellemzi Ilonát: „Bátran kísérletezett, és sajátos képi világot hozott létre. Festészetének három alapvonása markánsan elkülöníthető egymástól. Egyrészt realista szemléletű panteisztikus természetszeretete. Másrészt (lehet, hogy öröklött) kiváló formakarakter- és formaarányérzéke, mely jó komponálási készséggel társul. Harmadik pedig misztikus-kozmikus szemlélete, mely mély istenhitbe ágyazódik.”

Kapoli Ilona képei láttán érzékelhető: öröm számára a festés, s az is: különös szimbiózisban él a természettel. Festményei a humánum, a szépség, a harmónia iránti vágyról tanúskodnak – még nagyobb nyomatékot adva annak, hogy igencsak zajos köröttünk a világ.

A jelenkor művészetéből vissza-visszazökkenünk az ősök korába, melynek vezérmotívuma az egyszerűség, a természetesre épülő természetfeletti, valamint a nagy család összetartó ereje, s a rend. A mindennapok ritmusához a használati és dísztárgyakon megjelenő növényi ornamentika, az indák, a virágok tobzódása, az állat- és emberábrázolás művészi foka adott elégedettséget, illetve az egyre nagyobb ismertség, hiszen a Kapoli név fogalommá lett a tárgyalkotó népművészek körében. Somogy Megye Közgyűlése nem véletlenül ismerte el az idősebb Kapoli életművét Örökségünk-Somogyország Kincse kitüntető címmel.

E gazdag életutakban egyébként folyamatosan jelen volt a vándorlás. Nemcsak a pásztorkodás-juhászkodás, hanem a háború okán is.

– Egy útszéli kocsmában laktak a szüleim Kaposújlakon, édesapám ott volt számadó juhász négy éven át – meséli Ilona. – A háború idején fel kellett hurcolkodnunk a Somssich-kastély melletti cselédlakások egyikébe, s mivel a közelben állt egy lőszerraktár, innen is tovább kellett költöznünk. Kisszentlászlóra, majd a Somogyhárságy közeli Dióspusztára települtünk át. Nagyapám Somogyhárságyon is van eltemetve, édesapám Szigetváron.

Kapoli Ilona azt tapasztalja: sokan másolják édesapja, nagyapja motívumait, vagy akár a tárgyait, holott ezt nem tehetnék, hiszen ősei olyan formakinccsel gazdagították a népművészetet, amelynek azelőtt semmilyen hagyománya nem volt. Nemcsak emiatt szomorú, hanem amiatt is, hogy az évtizedek óta nagyapja emlékére meghirdetett, id. Kapoli Antal Országos Faragópályázat kapcsán nem túl sok szó esik – ha egyáltalán esik –, a névadóról, és úgy érzi, szinte „kitoloncolták” a család még élő tagjait e nem mindennapi hagyatékból. Hiába a termékeny életmű, a Népművészet Mestere címet nem kapta meg. Olyanok viszont viselhetik, akik másolják ősei motívumait…

E tény kissé kedvét szegi, de mindig örömmel nyúl ecset és festék után. Várja a természet, hívogatják kedves madarai, melyeket már sorozatban is megörökített. A legfontosabb az, hogy békében él a világgal, önmagával, a családjával.

Alkotásai láttán érezhető: öröm számára, hogy szimbiózisban él a természettel

Műveikkel üzennek a Kapoli ősök

Kapoli Ilona a kaposvári Zichy Mihály Szakgimnáziumban tanító fiával, Bozsogi Tiborral és a családjával él Szigetváron. Két unokája van, az idősebb 23 éves, s most érdemelte ki diplomáját.

Azt vallja: az embernek meg kell tanulnia tudatosan vágyakozni a boldog pillanatok után. A virágültetés is ilyen, miközben énekelnek körülötte a sárgarigók. És ide tartozik a festés is, s az örökös kísérletezés. Legújabb képei már nem akvarellel, hanem akrillal készülnek. Boross Mariettához, a közelmúltban 100 éves korában elhunyt, szántódpusztai születésű etnográfushoz szinte testvéri szeretet fűzte; általa lett a budapesti székhelyű Somogyiak Baráti Körének tagja.

Fotó: Bozsogi T.