Esküje vezette még a börtönben is az 56-os pécsi ifjúság vezérét

A család Erdélyből származott. Az édesapa a magyar egyetemen tanulás vágyától késztetve a trianoni diktátum után elhagyta Erdélyt, és a Szegedre menekített Kolozsvári Egyetemen szerezte meg a diplomáját. A kaposvári gimnázium lett az első munkahelye. Debreczeni László az önéletrajzában így írt: „ Értékként a tudás, a műveltség tiszteletét, a hit erejét és a hazaszeretet fontosságát hoztam magammal. Ez az értékrend aztán meghatározta egész élet­utamat. … a forradalom vihara felkapott, és az egyetemi ifjúság egyik vezetője lettem…” Kaposváron, a szülővárosában az elemi iskoláit végezte, és a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett. A család kedvence Kosztolányi Dezső volt, és ő maga is édesapját követve a tanári pályára készült. Mégis az orvosi pályát választotta, egy szuggesztív hatású gimnáziumi biológia tanárát csodálva. Mint kitűnő tanulót, 1952-ben azonnal felvették a Pécsi Orvostudományi Egyetemre. Szorgalmasan tanult, érdeklődése kinyílt a világra, készült a hivatására. A politikai eseményeket is figyelemmel kísérte. Ebbe a látszólag eseménytelen időszakba köszöntött be 1956 októbere. Neveltetése, felfogása, értékrendje arra sarkallta, hogy az egyetemi ifjúság forradalmi megmozdulásában vezető szerepet vállaljon. Tette azt, amiről úgy érezte, hogy tennie kell. Így vallott erről. „… kijelöltek az Egyetemi Diákparlament levezető elnökének, és ezzel elindultam egy úton, ahonnan már nem lehetett visszalépni.” 
A következményeket bölcs megnyugvással vállalta. Ugyanakkor a tisztánlátást szolgálva többször hangsúlyozta, hogy „A pécsi történésekkel kapcsolatban sokan rosszul tájékozottak. A pécsi forradalom békésen zajlott. Nem voltak véres incidensek…”. Az 1957-ben történt letartóztatásáról így írt. „Szívem a torkomban dobogott, de ugyanakkor valami furcsa megnyugvást éreztem. Véget ért a hónapok óta tartó rettegés, a macska-egér harc.” Ami ezután következett, azt Debreczeni László a magánkiadásban megjelent könyvében írta le. 14 stációnak nevezett részben foglalta össze a visszaemlékezéseit. Az első stációk a vizsgálati fogságról szólnak. Őt és rabtársait nemcsak a brutális bánásmód gyötörte, de a kétely sem kímélte őket. „… érdemes volt? A kiszámítható, a körülményekhez képest biztonságos útról letért az életem, és most a vaksors sodor egy ismeretlen végzet felé. … Egy év múlva orvos lettem volna. Leszek-e valaha? Nem lett volna mégis jobb elmenekülni?” „Mi adott erőt …?” – kérdezte tőle egy riporter már a rendszerváltoztatás után. A válasz: „Mindenekelőtt az, hogy nem éreztük magunkat bűnösnek.” 
A családtagjai is emberi nagyságukról tettek tanúbizonyságot. Feleségét, édesapját, apósát és a többieket is állásvesztéssel és egyéb hátrányos megkülönböztetésekkel büntették. Ezt azonban neki egyetlen családtagja sem rótta fel, soha még csak szóba sem hozták. Debreczeni doktornak ez a vallomása a családi tapintatról, együttérzésről, szolidaritásról lélektanilag a kötet egyik csúcspontja. A vizsgálati hónapok után ítélethozatal nélkül a kistarcsai internálás következett. Volt, aki innen szabadult, mások börtönbe kerültek, ismét másokra akár kivégzés is várhatott. Az ottani időt sokféleképpen töltötték. Debreczeni László angolra tanította néhány rabtársát, persze csak titokban. 
Kistarcsa után ismét a pécsi börtön és a kihallgatások következtek. Az ítéletre váró egyetemista rabtársai itt élték át három társuk kivégzését. Köztük volt egy 22 éves fiatalember, aki egy meg nem valósított, eltervezett fogolyszabadítás ügyéért kapott végrehajtott halálbüntetést. Perük tárgyalása 1958. március 24-én kezdődött. Debreczeni László két és fél év börtönt kapott, de voltak életfogytiglanra és 10–15 évre szóló büntetések is. „Nem tettem semmi olyat, amit utólag – akár akkor, akár ma – szégyellnem kéne, meg kellene bánnom …” – írta. A börtönök 1958 tavaszán már zsúfolásig megteltek. „Az én leltári számom elfelejthetetlenül agyamba vésődött: 652.409 volt. Vajon ki és mikor kapta az egyes számot?” Négyfős zárkákban szorongtak nyolcan–tízen. Egyes börtönőrök primitív, trágár szövegeiről, a brutális bánásmód és a vallatások részleteiről, a büntetések kegyetlen módozatairól is megemlékezett. Egy idő után a börtönt felváltotta a munkatábor, ahol nehéz kézi mezőgazdasági munkát kellett végezni. 
Rabtársai tudták, hogy a letartóztatásának időpontjában, 1957-ben már ötödik éves orvostanhallgató volt. Az egyik rabot úgy megverték gumibottal, hogy a hátán egy ökölnagyságú tályog lett, tele gennyel. Nagy fájdalma és magas láza volt. A beteg barátai megkeresték Debreczeni Lászlót, és a beavatkozását kérték. Orvos nem volt a munkatáborban, de volt egy felszerelt orvosi rendelő. Éjszaka titokban bementek, és holdfénynél megtörtént az operáció. hatalmas kockázatot vállaltak, de sikerrel jártak. A megtorlástól való rettegést felülírta a még le sem tett, csak ösztönösen érzett hippokratészi eskü, az orvosi és emberi minőség igazi magaslata volt ez. A pálhalmai munkatábor után a váci börtön, az ottani rabkórház, majd Márianosztra következett. Budapesten a másodfokú tárgyalásán egy év súlyosbítást kapott, és visszavitték Márianosztrára. A következő állomás a kőbányai gyűjtőfogház volt, ahol hivatásbeli zárkatársat kapott Pálfy András főorvos személyében. Együtt próbáltak újraéleszteni, sajnos sikertelenül egy rab ügyvédet. Börtöntársuk volt Darvas Iván színész is. 
Darvas és Debreczeni együtt szabadultak 1959 tavaszán, a nemzetközi nyomással kikényszerített amnesztia alkalmával. „Egy taxi lassított le mellettem és felvett. Amikor a Déli pályaudvarnál kiszálltam, nem fogadott el viteldíjat, csak némán megszorította a kezemet. … Még elértem az esti pécsi gyorsot.” – írta a szerző a szabadulása első óráiról. Állást nehezen kapott, az egyik munkahelyén felvették, majd egy nap múlva elbocsátották. Később francia, német és angol tudását kamatoztatva tolmács és fordító lett az addigi segédmunkásból. 1963-ban az ENSZ folyamatos sürgetésére ismét amnesztiát hirdettek, és feloldották az „örökre szóló” egyetemi kizárásokat is. Befejezhette a tanulmányait, 1964 szeptemberében orvossá avatták. Klinikai állást azonban nem kapott, bánya-üzemorvos lett. 

Egyetemistákkal telt aula hallgatta 

A nehéz sorsot megélt, és a nehéz sorsot emelt fővel elviselő, nagy tudású főorvos önéletrajzi kötetének címe: „Egy medikus barangolásai börtön­országban. Börtön-kálváriám stációi 1957–1959.” A 108 oldalas könyv fényképekkel illusztrált, és egyik kiadása Pécsen jelent meg 2004-ben. A kötet most már az 5. kiadásnál tart. Debreczeni László a kötetének utolsó lapjain felidézi a rendszerváltoztatás idejét. Élete egyik legfelemelőbb pillanatának nevezte azt, amikor 1991. október 22-én a Pécsi Orvostudományi Egyetemen a hallgatósággal zsúfolt aulában az 1956-ra emlékező nagy rendezvényen ő volt az ünnepi szónok. „Bona causa semper triumphat! A jó ügy mindig diadalmaskodik!” 2022-ben a földi pályafutása véget ért. Teste már pihen, „lelke égbe röppen”. „Requiescat in pace! Nyugodjék békében!