Groteszk festményeivel tükröt tart az eltorzított nagyvilágnak Kertész Sándor

A díjról Závogyán Magdolna kultúráért felelős államtitkár levélben értesítette a minap, és a festőművész, nem tagadja, öröme mellett kissé elérzékenyült, hiszen köztudott: soha nem volt irigylésre méltó a tanárok fizetése, hát még a nyugdíjuk. Kertész Sándor pedig elsősorban pedagógusnak tartja magát, aki a művésztársadalom tagjává lett a háta mögött hagyott évtizedekben, ráadásul csupán művészként élni, jól élni – kevesek kiváltsága. Tanítás és alkotóművészet kettősében ugyan megadatott, hogy szintén tanár feleségével, Évával útnak indítsák két fiukat. Igaz, addig nyújtózkodtak mindig, amíg a takarójuk ért. Így, életük alkonyán azonban az elismerésnek köszönhetően talán könnyebb lesz a lét, ugyanis az életpályadíj egy éven keresztül folyósított járadékot jelent. 
A váratlanul, ám jó időben érkezett, a Somogy Vármegyei Önkormányzat ajánlására odaítélt elismerés azonban nem azt jelenti, hogy a művész leteszi az ecsetet, hagyja beszáradni a palettát, hogy elmondhassa, az alkotó most pihen. Sőt, a mester napról napra újult erővel lép be mindig festékszagú, műteremmé avanzsált kisszobájába, ahol fanyar eleganciával vászonra vitt alakjai, szárnyaszegett, nehéz röptű, reményvesztett angyalai megszületnek. Azt vallja: a művészet az angyalok lázadása a világ ellen. 

Némelyik alkotása nevetésre ingerel, más művei az ember elmagányosodására hívják fel a figyelmet, mely korunk egyik fő jellemzője. Egy-egy festményén faltöredékek, templomtornyok, mára átmentett, beszédes múlttöredékek, melyek a gyökerek nemzedékeket érintő kötelékéről, gyakran megkötözöttségéről is szólnak. Kertész Sándor ugyanis falun nevelkedett, és amit lehetett, magába szívott népéletből, néplélekből. Megadatott számára a széljárta szabadság íze-öröme, s pályakezdő diplomásként Mezőcsokonyán és Somogysárdon, majd később, érettebb korában Nagyberkiben is falusi gyerektekintetek sűrűjében magyarázhatott földünk csodáiról, a természet titkairól, a reneszánsz nagyjairól, a modernizmus követőiről. Szépről és rútról, emberiről és isteniről, gagyiról és maradandóról, fényről és árnyról, a világ színéről és visszájáról. Ezzel együtt kritikai hozzáállásra irányítva a diákok figyelmét, akik gyökereik mellé szárnyakat is reméltek gyakorta velük focizó, lelkes tanáruktól. 

Ez a pedagógusattitűd a Táncsics Mihály Gimnáziumban teljesedhetett ki – Ruisz György festőművésztől átvéve a stafétát. A művészet magjai gyakran jó talajba hulltak, hiszen több tehetséges tanítványa kötött örök jegyességet a vizuális kultúrával. Kertész Sándor folyamatosan kereste a kapcsolatot pályatársaival. Idehaza, és olykor határon túl – Tornio, Bécs, Udine, Schio, Enna, Glinde, Ljubljana, Schladming kiállítótermeiben. Művésztelepekre, alkotótáborokba járt, majd maga is számosat vezetett több éven át; Segesden, Mezőcsokonyán, Nagybajomban, Nagyatádon. Mindig arra buzdította a lelkes táborlakókat, ne egy újabb tájkép vagy csendélet kerüljön ki kezük alól, hanem próbálkozzanak a figurális ábrázolással, és az sem nagy baj, ha a realista kifejezésmódból megteremtik az átmenetet az absztrakt felé. Akik megszívelték tanácsait, mind-mind nagyot léptek előre a festészet kínnal-gyönyörrel teli grádicsán… 

A Székely Bertalan-díjas Kertész Sándor számos önálló és csoportos kiállításon mutatkozott be, ajándékalkotásait közintézmények őrzik szerte a vármegyében. A művész-tanár leginkább fanyar iróniával készült műveivel alapozta meg nevét, életpályáját, amit most egy előkelő díjjal ismert el a kulturális kormányzat. A festőművész – aki szívében fiatal maradt –, nem tagadja: örök tükörtartónak szegődött, tudván azt, hogy nem mindenki néz bele szívesen az elé tett tükörbe. Ugyanis nem lehet biztos abban, hogy az általa remélt kép jelenik meg benne. Azt pedig, tudjuk, ez sajnos nem a tükör hibája… 

A Somogy Polgáraiért-díjjal elismert művészt nyolcvanadik születésnapján arról kérdeztük, ha meg kellene festeni nyolc évtized pannóját, kik szerepelnének rajta? Azt mondta: a családja mindenképpen. Felesége, a Kaposvári Egyetemről nyugdíjba vonuló Éva, aki nélkül – állítja – soha nem vált volna művésszé, valamint két fia, Csaba és Ákos, menyei és unokája, Márk. A művészek közül pedig Tibol László barátja, Nagybajom néhai díszpolgára, aki szelíd, derűs lényén túl lírai akvarelljeivel hódított. A képzeletbeli pannón feltűnne még néhány vele nem ellenséges művésztárs is. S hogy azóta jutott-e a pannókészítés terén előre? Azt felelte: gondolatban igen. Néhány szeretni való grafikáját szívesen „átültetné” olajfestménybe, nagyobb méretű képekről azonban már nem álmodik. Egyrészt helyhiány, másrészt a kora miatt. 
 

Múlónak látszik és mégis örök...

A Csák János kultúráért és innovációért felelős miniszter által odaítélt díjat Závogyán Magdolna kultúráért felelős államtitkár juttatta el Kertész Sándornak. Az államtitkár kedves hangú levelében – utalva a kiemelkedő, nemzetünk számára is fontos életpályára – Weörest idézte: „Mert ami egyszer végbement, / azon nem másít semmi rend. / Se Isten, se az ördögök: / múlónak látszik és örök. ”