„Ahol megtagadtatik a szabadság, ott megtagadtatik Isten legfölségesebb teremtménye, az ember is…”

Pados János nem a Balaton vidékéről származott, hanem Dunaföldváron született, majd Székesfehérváron végzett teológiát. Katolikus papként 1848-ban tábori lelkész lett, de honvédként is harcolt. Mindezekért súlyos büntetést kapott: Olmützben, a hírhedt osztrák börtönben sínylődőtt 4 évig, láncra verve. 1853-ban végül amnesztiával szabadult. Ezután Somogyban, Csurgón lett a Károlyi család nevelője. Széleskörű érdeklődése már ekkoriban szerteágazónak bizonyult. Archeológiai cikkeket írt és nagy vágya volt eljutni olyan ázsiai tájakra, ahol a magyarok őshazája lehetett. De nemcsak eljutni szeretett volna, hanem az orvostudomány segítségével bebizonyítani az ősrokonság tényét is. Ezért túl a negyvenen orvosi tanulmányait is megkezdte, amit sikerrel be is fejezett 1867-ben.  

Gyógynövényekkel kezelte a betegeket 

Utazásainak csak egy részét valósíthatta meg, de orvosi tudását mégis hasznosította. Kissé kiábrándultan, de a közösség számára mégis fontossá téve magát, visszavonult Nemestördemicre, ahol élete utolsó két évtizedét töltötte, nem haszontalanul. Gyógyító tevékenységével, gyógynövényes kúráival kezelte a helyieket. Ezen kívül széleskörű irodalmi tevékenységet folytatott: költeményfüzérei (Myrtuslombok), utazási élményei (Úti Napló) megjelentek nyomtatásban is. 

Sokrétű a szellemi hagyatéka

Emellett több, helyi vonatkozású régészeti emléket – legértékesebb a badacsonyi Abundantia istenasszony szobor – is fellelt és gyűjtött, melyet később a Nemzeti Múzeum nyert el megőrzésre. Szellemi hagyatéka sokrétű, vagyona nem volt számottevő, de önzetlenül felajánlotta mindenét: egy szegényház alapítására. Pados doktor, az orvos-áldozár csak annyit kért, hogy vele a rabláncait temessék el: „ezt koporsómban a lábaimhoz kívánom helyeztetni. Ez azon láncz -és béklyó, melyeket Munkácson mint politikai várfogoly viseltem, mert ezt őszintén merem mondani, hogy megszolgáltam, megérdemeltem. Hazám szabadságáért küzdöttem, áldoztam, szenvedtem. Jutalmat nem vártam, nem kértem, nem kaptam. Jutalmam az öntudat és a lánczok, melyet magammal viszek síromba.” Nagylelkű felajánlásai közül a szegényház működött legtovább, amelyben 1945 után óvodát és orvosi rendelőt működtettek. 
Tördemici sírján a felirat beszédes, március idusán különösen aktuális: „Vallását, hazáját, embertársait szeretve élt és halt meg. ”