Hírek

2007.06.03. 09:45

Hobbispórolóból muszájspórolóba csúszik vissza az ifjabb nemzedék

Nem jön a végrehajtó, megtarthatjuk a nagymamától örökölt tévét

Rados Virág

Anyai nagyanyám körbeugrálta volna a fridzsidert, ha a lábai bírták volna. Mert hetvenéves elmúlt már, mire le tudták cserélni a hűtőnek használt kerekes kutat a modern masinára. A vadonatúj piros konyhaszekrényt is álló napig simogatta a nagyi: nem tudott betelni vele. Végre szemétdombra dobhatták az ütött-kopott, rozoga kredencet. Kiszolgált vagy három nemzedéket.

Mindeme kincsekre a nyugdíjukból spórolták össze nagyszüleim a rávalót. Meg a nagyapám suszterkedéséből. Ült az öreg a háromlábú széken sötétedésig, kalapálta a cipőkbe az apró szegeket akkurátusan. Még biciklit is vett nekünk a pénzből, amit így összekuporgatott.

Erre mondta valaki a minap: hobbispórók. Takarékoskodsz, hogy több javad legyen – akár csak egy hűtőszekrénnyi. Mert létezik még a muszájspórolás. Na, azt is átélték az öregek mindkét ágon. Jött-ment a háború, a nélkülözés, az ötvenes évek. Akkor ennivalóra kellett kuporgatni, meg tüzelőre, ruhára, főleg a két gyereknek. Fiatal lány létére kinőtt szoknyában járt az anyám, nem is tudta megbocsátani szüleinek a bokorugrót. Mert a nagybátyámat gimnáziumba járatták, bentlakásos előkelőbe, a lánynak csak a maradék jutott. Nade a lényeg: már akkor beszivárgott életükbe a hobbispórolás. Papnak taníttatni a gyereket? Nagy szó (és nagy pénz) volt az az ötvenes években.

Az apai nagyszülők pedig? Gettó, óvóhely, bombázás; Budapest ostromakor nagyapám, aki nem dohányzott, egyre csak csereberélte a valahonnan szerzett cigarettát ennivalóra. Nagyanyám pedig megtanulta, hogy egész életében ételt ki ne dobjon. Száraz kenyér? Zsemlemorzsa. Ebédmaradék? Jó lesz vacsorára.

Aztán ők is gyarapodni kezdtek. No, csak úgy módjával. Új fotelok, műbőr konyhai ülőpad, televízió. Nagyanyám az elsők között volt, akik automata mosógépet vettek. Nem beszélve anyámról. Igaz, egyedül nevelt fel kettőnket, de negyvenöt esztendős korától már két-három évente cserélte a garnitúrát a nappaliban (az előzőt mindig megunta). Ötven-egynéhány évesen pedig a svájci Alpokba utazott.

Azt hinnénk, hogy amint jönnek egymás után a generációk, úgy gyarapodnak is. Hiszen ha a nagynénim rám testálta a lakását, akkor arra nekem már nincsen gondom. Ha a nagymamám halála után enyém lett a teljesen jó tévéje, akkor azt nekem már nem kell vennem. Ergo költhetem a pénzemet másra. Mehetek Tunéziába nyaralni, vásárolhatok csili-vili LCD-monitort, netán elcserélhetem a kéglimet egy nagyobbra.

Hát nem. A héten utaltam át egy nagyobbacska összeget az adóhatóságnak. Hatszámjegyűt. Talán egy afrikai szafari volt benne? Vagy ha összeadom mondjuk ezt a pénzt a tíz év alatt átutaltak felével, tényleg megvan a kétszobás kéró a garzon helyett.

Bilibe lóg a kezem. Mert ne legyünk telhetetlenek, örüljünk annak, ami van. Tehát: hip-hip-hurrá, muszájspóroló vagyok! Uborkafára felkapaszkodott, hobbispóroló őseim után sikerült váltanom. Azért így, már ha tényleg jól megy a muszájspór, van ám előnye is: nyugodtan alhatok. Nem jönnek a végrehajtók, és a nagymama tévéjét boldogan megtarthatom.

Ezek is érdekelhetik