Harmadik hegedűsnek senki sem készül

– Le sem tagadhatná, hogy otthon a felesége dominál.
– Mint minden jó házasságban – felelte Kokas Ferenc. – Ő a családösszetartó, a kapcsolattartó a gyerekekkel, figyelt a tanulmányi előmenetelükre.
 
– És döntött a hangszerválasztásukról... Meg sem próbált beleszólni?
– Ez jött magától. Természetes volt, hogy a lányok vonósok lesznek. Kati ugyan hegedül, bár ő is csellózni szeretett volna, ám akkor Ági, a feleségem még nem érzett elég erőt magában, hogy tanítsa. Dóránál már igen.
 
– Gergő viszont trombitált.
– Tizennyolc éves koráig. Ma is szívesen játszik, és zongorázik is. Volt hozzá érzéke, de nem akart zenetanár és az ország ötszázadik trombitása lenni.
 
– Nem bánta?
– Egyiküknél sem erőltettük, hogy zenészek legyenek.
 
– A kezdetekkor azért...
– Nemcsak az ő esetükben valljuk: minden gyerek tanuljon zenét. És sportoljon. Ha valaki mindkettőt csinálja, bizonyosan kitűnik a társai közül.
 
– Azért, gondolom, Kati sikerei pluszbüszkeséget jelentenek. Hiszen azon a pályán játszik, amire a szülei az életüket tették fel.
– Nagyon jó érzés látni a színpadon, mint szólistát vagy kamaramuzsikust. De ez Dóránál is megvan, aki a bécsi zeneakadémia előkészítős hallgatója már harmadik éve! Igaz, ötéves kora óta kapja a tanácsokat – egy felnőttnek is sok lenne időnként… És éppen szombaton, életemben először maradéktalanul elégedett voltam vele egy hangversenye után.

– Nem biztos, hogy jó, az ilyen maximalizmus.
– Tudom, apaként feltétel nélkül szeretnem kellene őket. Ám egy koncerten ez éppen fordítva csapódik le. Mint egy kutató a mikroszkóp alatti baktériumokat, úgy figyelek minden apró hibára. De most, amikor Rózsa Miklós kettős hangversenyét játszotta Kelemen Barnabással…

– Azt mondják, a vonósoknak a legnehezebb. Legalábbis laikusként megjelenik az ember előtt egy cintányéros, akinek két óra alatt annyi a dolga, hogy kétszer-háromszor összecsapja a kezét...
– És egy rossz ütemű belépővel szét tud verni egy teljes zenekart. Egy bizonyos szint felett minden hangszer nehéz. A zeneakadémiai végzettség még nem jelenti feltétlenül, hogy valóban művész lesz valaki. El kell jutni a nagy nemzetközi versenyekig, helyezést kell elérni, s akkor kap majd annyi hangversenymeghívást, hogy előrejusson a pályán. Persze egy zenekari pálya is lehet csodálatos.
 
– Viszont nehéz elképzelni, hogy valaki harmadik hegedűsnek készül.
– Hanem szólistának. Mindenki. De ahhoz mindennek össze kell jönnie: végzettség, versenyeredmények, jó hangszer, menedzser, s persze szerencse.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Kokas Ferenc szerint, ha szereti a muzsikát, nem létezik botfülű vagy tehetségtelen gyerek
[/caption]

– Vélhetően utóbbi kettő a legfontosabb...
– És a hangszer. A legnagyobbak sok tízmillióson, sőt, esetleg százmillióson játszanak.

– Akkor igaz lehet Edvin Marton Stradivarija?!
– Nem tudom, min játszik.
 
– Ha igaz, amit állít, nem vétek olyan show-kra használni?
– A zene rendkívül sokrétű, ha valaki el tudja adni a sajátját, fantasztikus eredmény.
 
– Még akkor is, ha művészileg nehezen értékelhető? Lagzi Lajcsiról azt mondják, óriási tehetség volt...
– A lényeg, hogy szórakoztasson, pihentessen, ki lehessen kapcsolódni alatta. Ő ezt megadja. Talált magának egy stílust hozzá, mellyel boldoggá teszi az embereket.
 
– Ehhez viszont felesleges a Zeneakadémia, elég a szimpla zeneiskola.
– Azért a művészi különbség óriási, ha meghallgatja Lajcsit, illetve egy átlagos lakodalmi zenészt... S ezt nem azért mondom, mert már az apját is ismertem. Tanított a főiskolán, tetszett is neki a játékom, nagy jövőt jósolt.
 
– Ha már szóba hozta: miért éppen oboa? Sokak számára perifériahangszernek tűnik. Ha fafúvós, akkor inkább fuvola vagy klarinét.
– Előbbin kezdtem én is, csak nem tetszett. Aztán Willy Boskovsky, az újévi koncertekről ismert Bécsi Filharmonikusok karnagya, a családunk barátja javasolta a szüleimnek a trombitát és az oboát. Előbbit nem tudtam megfújni, utóbbit viszont a fuvolatanárom tanította, akit nagyon szerettem.

– Eszébe sem jutott, nem lesz könnyű elhelyezkedni vele?
– Sodort az élet, általában a jó irányba. Végzősként Ágival adódott a lehetőség, hogy a Csiky Gergely Színházba szerződjünk. Csodálatos tíz év volt, talán a színház fénykora, évente négy-öt élőzenés bemutatóval.

– Ma zenekar sincs...
– A nyolcvanas évek közepén bizonytalanodott el először a helyzet, akkor váltottam én is.
 
– Mondhatni, letért az útról.
– A megyei művelődési központban hivatalosan ének-zenei főelőadóként dolgoztam. A megye tizenöt művészeti együttesének évi százhúsz szemlét, estet szerveztem. Akár a legkisebb településre, ahol előfordult, hogy az volt az egyetlen kulturális program abban az esztendőben.
 
– Mégis hamar váltott megint.
– A következő évben húsz együttes léphetett volna fel, s háromszáz előadásigényt regisztráltunk. A központ viszont nem adott rá pénzt.
 
– Így jött a zeneiskola. Igazgatóként a létszámért is felel: mi van, ha egy gyerekről ordít, hogy botfülű?
– Olyan nincs, mint ahogyan tehetségtelen sem. A szándékot látjuk, hogy zenét akar tanulni. És büszke vagyok rá, hogy átlagosan hatszáz gyerek jár hozzánk.
 
– A nyári kamarazenei fesztivál után sem ugrott meg az érdeklődés? Azt hinné az ember, ha valaki három méterről látja Kocsis Zoltánt játszani, rohan a gyerekével a zeneiskolába.
– Remélem, lesz következménye. Felejthetetlen volt a fesztivál, főként, hogy kényszerűségből ugyan, de mi is befogadtunk hangversenyeket, így a lebonyolításban is részt vehettünk.
 
– Ha már apaként amúgy is érdekelt volt...
– Amikor Kati másfél éve előállt az ötlettel, akadtak kételkedők: Kaposvárra, s főképp nyárra egy ilyet?
 
– Láttuk az eredményt.
– Fantasztikus volt!
 
– Az első gondolata, amikor véget ért?
– Milyen lesz a második? Mert magasra, nagyon magasra került a léc…

A nagypapája hárfásként az Opera zenekaráig is eljutott, édesanyja zongoratanárnőként dolgozott, így szinte természetes, hogy ő is zenélni kezdett. A fuvola nem tetszett, a híres családi barát javaslatára jött az oboa, s vele előbb a néphadsereg, majd a kaposvári színház zenekara. Tíz évet húzott le – fújt végig... – a teátrumban, ahol elérte a zenekari tagok művészeti állományba vételét, ám a nyolcvanas évek közepén mégis váltott, s az SMK-ban kezdett dolgozni. S bár utóbb kiderült, röpke kitérőt tett csak, hiszen a rendszerváltás már a zeneiskolában találta, s negyven évesen, 1994-ben az intézmény igazgatójává választották, életre szóló tapasztalatokat gyűjtött a főnöke, Szabados Péter mellett. Közben párhuzamosan a Kaposvári Szimfonikus Zenekar művészeti vezetőjeként is dolgozott, ám amikor az ezredfordulón elhagyta a zenekart, az oboázással is felhagyott.

Azóta a zeneiskola vezetőjeként a zeneszeretetre nevelés a legfontosabb számára, s hogy érti munkáját, szűk családi köre is bizonyítja. Mindhárom gyermeke zenél, idősebbik lánya, Katalin, elismert hegedűművész, tanár, s nem mellékesen a nyári kamarazenei fesztivál ötletgazdája és szervezője.

A nagypapája hárfásként az Opera zenekaráig is eljutott, édesanyja zongoratanárnőként dolgozott, így szinte természetes, hogy ő is zenélni kezdett. A fuvola nem tetszett, a híres családi barát javaslatára jött az oboa, s vele előbb a néphadsereg, majd a kaposvári színház zenekara. Tíz évet húzott le – fújt végig... – a teátrumban, ahol elérte a zenekari tagok művészeti állományba vételét, ám a nyolcvanas évek közepén mégis váltott, s az SMK-ban kezdett dolgozni. S bár utóbb kiderült, röpke kitérőt tett csak, hiszen a rendszerváltás már a zeneiskolában találta, s negyven évesen, 1994-ben az intézmény igazgatójává választották, életre szóló tapasztalatokat gyűjtött a főnöke, Szabados Péter mellett. Közben párhuzamosan a Kaposvári Szimfonikus Zenekar művészeti vezetőjeként is dolgozott, ám amikor az ezredfordulón elhagyta a zenekart, az oboázással is felhagyott.

Azóta a zeneiskola vezetőjeként a zeneszeretetre nevelés a legfontosabb számára, s hogy érti munkáját, szűk családi köre is bizonyítja. Mindhárom gyermeke zenél, idősebbik lánya, Katalin, elismert hegedűművész, tanár, s nem mellékesen a nyári kamarazenei fesztivál ötletgazdája és szervezője. Kokas Ferenc szerint, ha szereti a muzsikát, nem létezik botfülű vagy tehetségtelen gyerek -->