Száznegyven éve érte el a vasút Somogyország fővárosát

Bár az is igaz, hogy a vasutat minden nagyobb ünnepélyesség mellőzésével nyitották meg Somogyország székvárosában, legfeljebb néhány zászló lengedezett az új állomáson. A falvak némelyikében annál nagyobb ovációt tartottak.

A jákóiak például szép számmal, zeneszó mellett várták az első vonatot, s mikor megérkezett, lelkesült éljenzéssel fogadták. „Az egész község mintegy ünnepnek tartá e napot – írta a Somogy című hetilap 1872. augusztus 20-i száma. – A koszorúk záporként hullottak; egyik a másik előtt akarta koszorúját a mozdonyra illeszteni. Látszik, hogy a derék jákóiak igen jól tudják felfogni a vaspálya jelentőségét, mi csak dicséretökre válik!”

Meglehet, hogy a kaposváriakat kissé kifárasztotta a nagy vasútépítési láz, amely akkor már évek óta hevítette a lokálpatrióták kebelét. Sokáig csak kerülgette a vasút Kaposvárt: az 1860-as évek elején megépült a Déli Vasút Balaton-parti vonala, a kiegyezés után pedig megnyílt a pécs–barcs–murakeresztúri vasút, de ezek csak „aranyabroncsba” szorították a megyét, s szinte elszívták a forgalmat a belső területek, így a megyeszékhely elől. Mindenki tudta, hogy ki kellene törni abból a zsibbadtságból, amely a kortársak szerint megbénította Somogyot; Jankovich László főispán még egy Kaposvártól Boglárig vezetendő lóvasút (!) ötletével is eljátszadozott. Roboz István kaposvári lapszerkesztő éppen a vasutak hasznáról szólva fejtette ki, hogy „az elszigeteltség a mai világban egy a butasággal, a hátramaradással és koldussággal”.

Az áttörést persze nem a lóvontatás, hanem a Dunát a Drávával Kaposváron keresztül összekötő valódi vasút megépítése hozta el, amelynek „mérnöki előmunkálataiba” már a hatvanas évek végén belefogtak. Kaposvár mellett 1871. április 25-én tették meg az első kapavágást. Az esemény jelentőségével tisztában levő helyi politikusok ünnepséget rendeztek ebből az alkalomból, ahol mások mellett Szalay Károly kaposvári ügyvéd, a bécsi Springer-bankház jogtanácsosa is beszédet tartott. (Springerék voltak az építkezés fővállalkozói.)
Még épült a pálya, amikor a „Richárd” névre keresztelt első mozdony – 1872 márciusában – befutott a megyeszékhelyre. De adjuk át a szót a kortárs tudósítónak: „A régtől fogva várva várt első mozdony Richárd címmel 25-én esti 8 órakor robogott be Kaposvárra... A késői idő dacára roppant számú nép várta Richárd érkezését, s zajosan éljenezte. A mozdony el volt halmozva koszorúval, lobogókkal, s a székváros teljes örömben volt a gyors közlekedés ez első fecskéjének látásán.” (Somogy, 1872. április 2.) A jeles mozdony egyébként Kaposvár és Baté között vett részt a vasútépítésben; talpfákat és a töltéshez homokot fuvaroztak vele.

Néhány hét múlva, április 13-án megérkezett a vasúti mérnökök és vállalkozók vonata is, akiknek tiszteletére este bankettet rendeztek a városházán. Lám, a régi kaposváriak tudtak azért ünnepelni, legfeljebb az augusztusi vasútmegnyitásra fogytak ki a szuszból.

Annál is inkább kifogytak, mert az építkezés nem kevés vesződséggel járt. Rögtön azután, hogy Kaposvár határában is megkezdődött a munka, leálltak a magasabb bért követelő vasútépítő napszámosok. A vállalkozók erre külföldről hoztak munkásokat: a magyarok mellett 1871 tavaszától olaszok dolgoztak a kaposvári vaspályán. Egyéb gondot is okoztak a munkások, akikről feljegyezték, hogy már korán reggel minden kenyeret elhordtak a kaposvári kofáktól. (Ezt a kofák amúgy nem nehezményezték.)

Jóval nagyobb baj volt ennél, hogy több sín már az első napokban elpattant Richárd (a mozdony) alatt. Ez előre jelezte, hogy majd ki kell cserélni a lerakott síneket, ami nemsokára be is következett. Annak sem sokan örültek, hogy a munkálatok miatt csökkent a Sétatér (a mai Jókai liget), a város legelső és ekkor még egyetlen parkjának területe.

A problémák egy része később vált nyilvánvalóvá. Egyrészt az, hogy a megépült vonal még nem hoz annyi hasznot Kaposvárnak, mint azt várták tőle. Erre csak a század utolsó évtizedeiben, a pálya további műszaki fejlesztése és államosítása révén került sor, illetőleg azután, hogy a vonalat sikerült jobban bekapcsolni az ország vasúti vérkeringésébe. 1890-től már itt haladt át a budapest–fiumei gyorsvonat is.

A Somogy című hetilap 1890. június 3-i vezércikkéből idézünk: „Ha meggondoljuk a nagy haladást, mely a dombovár–zákányi vonalon ennek építésétől fogva történt, meg lehetünk elégedve az eredménnyel. A vasútvonalon a közlekedés 1872. év augusztus hava 14-én nyílt meg. Akkor indult a vegyes vonat reggel 6 órakor Kaposvárról, s mint dresszírozatlan csiga haladt a pályán; ...majd 8 óra kellett arra, míg valaki a megye székvárosából Zákányig juthatott; míg most az első gyorsvonat vasárnap délelőtt 1 óra és 38 perc alatt ért Zákányból Kaposvárra... Hogy a forgalom is mily nagy arányban fejlődött ki közel 18 év alatt, mutatják a pénztári könyvek, a bevételek. 1872-ben a közlekedés megnyíltával a legelső teherfeladvány egy ecetes hordó volt (történeti tény)... S ma? Ezer és ezer m. mázsára megy a forgalom, amely csak szaporodni fog ezután...”

Az 1870-es évek elején azonban még nem a fiumei gyors volt a realitás, hanem a „megfontoltan” haladó kávédaráló. A csigatempójú közlekedés persze hálás témát adott az élcelődő újságíróknak. („Oly lassan haladjon életed fonala, mint milyen lassan mász Duna–Drávának mozdonya” – jelent meg 1872 őszén a helyi lapban a vasúti főtisztviselőknek címzett jókívánság.) Néhány Kapos menti gazda sportot űzött abból, hogy lovas kocsijával lehagyja a mozdonyt. Általában nem is vallottak szégyent.

Akárhogy is: a kiegyezés után a vasút vált a magyar gazdaság egyik legerőteljesebben fejlődő ágazatává. Ráadásul az 1870-es évek hőskorszakának tényleg megvolt a maga varázsa. Az 1874. december végi nagy hóvihar például több szerelvényt egyszerűen betemetett a Zákány és Csurgó közötti vonalszakaszon. Még a hóekét is! Szilveszter napján nem más, mint Baumgarten Kálmán vasúti üzletvezető indult a hóban rekedtek felmentésére harmincnyolc katonával és munkásokkal; borral és élelmiszerrel jól felszerelve. A vonatot kísérő vasúti hivatalnokok végül a legnagyobb erőfeszítéssel gyalog törték át magukat a nyakig érő hóban, és tizenhat szánnal úgy vonultak be Csurgóra, mint egy szibériai karaván.

Az időjárási viszontagságok sorában megemlíthetjük az 1875. novemberi tornádót is, amely Kaposváron két vagont egyszerűen kiemelt a sínek közül, megrongálta a vasúti fűtőház tetejét, s lerombolta az indóház nyugati csúcsfalát.
1877. november 9-én pedig egy goromba viselkedéséért pénzbüntetésre ítélt vasúti munkás a kaposvári állomás közelében fogott pisztolyt főnökére, Prohászka Józsefre; rá is lőtt, de csak a kabátot sikerült kilyukasztania a főnök vállánál. Majd saját magát próbálta főbe lőni, hasonlóan csekély eredménnyel. Ezután átadták a rendőrségnek.

Nem sokkal később, december 17-én ismét a fáradhatatlan Baumgarten Kálmán játszott emlékezetes szerepet, amikor a somogyszobi állomáson, a vasúti kocsiban nyújtott segítséget egy szüléshez. Mikor a vasút egyik munkásának felesége vajúdni kezdett, ő asszisztált az utasok közt véletlenül jelen levő Mittler Ignác lengyeltóti járásorvosnak. A szülés szerencsére simán lezajlott, az orvos és a vasutas a kis jövevényt zsebkendőkbe takargatta, majd pólya hiányában egy meleg lábzsákba csúsztatta. Ezúttal még a mozdony is megtáltosodott, mert az üzletvezető elrendelte, hogy gyorsabban haladjon Zákányig, ahol – az egykorú tudósítás szavaival – „az anyát és icipici szerzeményét ép állapotban átadták a boldog családapának”.



Szintén a hőskor vasúttörténetéhez tartozik, hogy 1875 tavaszán Prielle Kornélia, három év múlva Blaha Lujza is vonaton érkezett meg kaposvári vendégszereplésére.
A vasút nemcsak addig ismeretlen szállítási lehetőségeket és gazdaságfejlesztési ötleteket adott, nem csupán kapcsot jelentett az ország távoli tájaihoz, sőt Európához, hanem minden más ipari vállalkozásnál nagyobb mértékben és gyorsabban alakította át a magyar vidék – és a Kapos mente – arculatát. Átformálta a várost, átformálta a kaposváriak életét. 140 éve része a mindennapjainknak.