Pizsamából kerültek elő a haláltábor borzalmainak képei

Az 1944-ben 17 esztendős Jákob Lilit és családját április 16-án hurcolták el bilkei otthonukból előbb a helyi zsinagógába, majd a beregszászi téglagyárba, ahonnét az auschwitz-birkenaui haláltáborba került. Anyja és két öccse a munkaképtelenek közé került, azaz azonnal a halálbarakkba kerültek, Lili A-10862-es sorszámmal a női táborba került. Decemberben előbb egy sziléziai ruhagyárban, majd egy lőszergyárban dolgozott rabszolgamunkásként, 1945 tavaszán a Dora-Mittelbau koncentrációs táborba vitték, melyet április 9-én az amerikai csapatok szabadítottak fel.

A tífuszos, 40 kilósra fogyott magyar lány meleg ruhát keresve az egyik elhagyott SS-barakkba támolygott, ahol a szekrényben egy csíkos pizsamába burkolt albumot talált, amely 235 fotót tartalmazott.
Auschwitzban általános fotózási tilalom volt érvényben, de a magyar transzportok érkezése idején a foglyok válogatását, a gázkamrák felé tartó halálraítélteket, a munkaképesek sorsát, de a zsidóktól elrabolt javak feldolgozását, sőt még a krematóriumok előtt gyanútlanul várakozó áldozatokat is megörökítették. Az Auschwitz Album fotóiról 1946-ban a Prágai Zsidó Múzeumban másolatokat készítettek, az egyik sorozat később Budapestre került.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Férfiak balra! Nők jobbra!
[/caption]

Jákob Lili 1945-ben visszatért Bilkére, majd három évvel később az Egyesült Államokba emigrált, ahol 1999-ben hunyt el. Az Auschwitz Albumot 1980-ban a jeruzsálemi Jad Vasem Intézetnek adományozta.
– Elképesztő a képekről sugárzó kettősség – mondta Bősze Sándor, a megyei levéltár igazgatója. – Válogató, besoroló, irányító katonák, illetve a transzport tanácstalan tagjai, akiken látszik, fogalmuk sincs, mit hoz a bizonytalan jövő. A németes precizitás a kiszolgáltatottsággal szemben.

A képeken sokan magyaros viseletben láthatóak, bizonyítva, az európai országok zsidósága közül a magyar asszimilálódott a legjobban, magyarként éltek és annak is vallották magukat. Éppen ezért érte őket sokként, hogy 1938-tól fokozatosan, aztán 1944. tavaszán egyik napról a másikra váltak kitaszítottá.
„Férfiak balra! Nők jobbra! – parancsolta” – emlékezett vissza a táborba érkezésre az erdélyi Máramarosszigetről elhurcolt béke Nobel-díjas Elie Wiesel. –„Ezt a négy szót halkan, közönyösen, szenvtelenül mondta. Négy egyszerű szó. Mindamellett ez volt a pillanat, amikor elhagytam anyámat. Gondolkozni sem volt időm... Magunkra maradtunk.”

– Sokan voltak, akik megpróbáltak segíteni nekik – folytatta a levéltár igazgatója –, s még többen, akik nem értettek egyet a zsidótörvényekkel és következményeikkel. De az is tagadhatatlan, hogy a magyar közigazgatás és a csendőrség közreműködésével rekordidő alatt gyűjtötték össze és küldték a haláltáborokba a vidéki zsidóságot.
Bősze Sándor szerint a képek valóságosan adják vissza az auschwitzi tábor hangulatát, ahol ő már kétszer járt, s nem is tud szabadulni az ott látottaktól.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Magyarként éltek
[/caption]

– Elborzasztó a makett, mely bemutatja a foglyok-halálraítéltek útját a rámpától az elválasztó helyekig – idézte fel. – Hasonlóképpen nyomasztó a kórház- és halálbarakk, valamint az általuk közrefogott kivégzőudvar. A katonai csizma taposta kaucsukbaba pedig a hirtelen változás, a nyugodt élet és a bizonytalanság szimbóluma.



A közel három tucatnyi Kaposváron látható képről leginkább utóbbi sugárzik. Értetlenkedő arcú emberek, akik nem értik, hogyan, miért kerülhettek ilyen helyzetbe. Csak mennek automatikusan, amerre irányítják őket, akarat, elképzelés nélkül. Nem tudják, mi a bűnük, s elképzelni sem tudják, ezért a halál vár rájuk.
– Jó volna végre tanulni a történelemből – tette hozzá Bősze Sándor. – Ember és ember között nem bőrszín, vallás, náció vagy politikai gondolkodás alapján különbséget tenni, hanem, hogy ki, milyen ember...