Ünnepi zaj

A kabátzsebében ekkor kotorászni kezdett a jobb kéz, aprópénz csörgött az alján. Aztán a kéz kiemelte és számolgatni kezdte. Az ember, aki testén hordta őt, egy hatalmas fotocellás ajtó felé ment, ahonnan nagy melegfuvallat érkezett, amitől a kabát is érezte önnönmaga bűzét, ami zavarba ejthette volna, ha nem történt volna meg vele olyan sokszor.
- Mindenbe bele lehet jönni, megtanulni a legszörnyűbb dolgokat is. - gondolta magában.
- Lehet puskaropogásra aludni, vulkán lábánál építkezni. – mormogta belenyugvóan.



Az ajtó mellett egy őr sétálgatott, gyanakvóan figyelte őt, a koszos öltözéket. Vele szemben egy pult állt, ideges kiszolgálókkal, akik közül egy, épp azzal provokálta a kígyózó sorban álló embereket, hogy nem csinált semmi, mereven nézett a magasba. Látható volt a várakozók arcán az értetlenség, a remény és a düh különös keveréke, és a vágy, hogy odalépjenek, de a megkezdett mozdulatot nem bíztatta a nő pillantása, aki továbbra is elfordított arccal állt, így mindenki a helyén maradt.
A kosarakért nyúló emberek keze egymáshoz ért.

A csillogó zacskókban és díszes dobozokban békésen pihenő szaloncukrok ezrei rá sem néztek a szemközti polc bonbonjaira, gőgösen, sőt lenézően figyelték az őket forgató embereket, ahogy az árcédulát keresték rajtuk. A kabát zsebében is volt már szaloncukor. Emlékezett. Marcipános, csokoládé bevonattal, arany papirosban, a szélén rojtosra vagdosott dísszel.
Az ember egy pillanatra megállt az akciós mikuláscsomagok mellett. A kabát bekukucskált a tasakba és látta, hogy egy öreg csokitélapó ott sír a sportszelet mellet, aki próbálja őt vigasztalni. Melléjük rohan egy gyerekcipő, benne egy kislánnyal, aki rájuk mosolyog és fut tovább az édesanyjához, aki a fogai között sziszegi a férjének, hogy az ő gyerekeinek máris sokkal több ajándékot vettek, mit a közös gyereküknek, és ő ezt nem fogja tűrni, inkább elválik.

Jobbra a mikrohullámú sütők pletykálkodnak a hűtőkről, azokról akik önmagukat olvasztják le, a mosógépek vihorásznak a tűzhelyekkel az edények egymást csitítják. Egy kiskanalat lelök a polcról egy férfi, aki felé sem fordul, de a bátor törölköző alácsúszik és elkapja. A kiszolgáló személyzet tagjainak egyike este visszateszi a harmadik polcra. A textilrészleg hangos a hírtől, nem tudják, hogy szándékosan vagy véletlenül tette- e az ismeretlen. Bizottságot alakítanak, elnöknek a kék csíkos fürdőlepedőt választják, benne bíznak leginkább, hogy az érdekeiket képviselni fogja, csak még azt nem tudják, hogy panaszukkal kihez forduljanak.

Az ember befordul a pékáruk sorába, a kabát tudja, hogy itt sokáig lesznek. Az ember csupasz kézzel megfog egy zsemlét, megszagolja és visszateszi. Odébb lép. Fánk. Szaglás. Vissza. Túros batyu. Megint le, a helyére. Sajtos rúd. Felemeli, leguggol, lopva beleharap, miközben úgy csinál, mintha a cipőjét kötné, a kabátra esnek a morzsák, az ember nagyokat nyel, a kabát takarja az embert, ahogy csak bírja, utálja, ha rángatják vagy ütik vagy tépik. Védi az embert. Tudja, ha ügyes, nem veszik észre.

Az ember feláll, a kabát nagyot sóhajt, körülnéz, nem lát egy tekintetet sem.
A húspultban pecsenyeillatú csirkék sorakoznak, az ember oda sem néz, nem érdeklik az elérhetetlen dolgok, azok már évek óta nem léteznek számára.

Egy műanyag palackot vesz le a polcról, arany folyadékkal. A kabátzseb hallgat, a kéz szorongatja a pénzt.
Kinn újra vacog a kabát, a bal kéz belecsúszik a zsebbe, a jobb megemelkedik, nem sokkal később már a földön fekszik a kartonpapírok tompította beton hidegén, gallérján nyál csorog.
Üres a világ.

Csak a tárgyak élnek, hogy elmeséljék, hogyan is éltünk mi, emberek.
 

- Nincs! Piára nem adok! Kaposvári Szerpentina Pántlikaland -->