SONLINE

Pénteken kezdődött a hat napig tartó tanfolyam, de az elméleti órák után még nem próbálhatták a frissen szerzett tudást a siófoki vitorlás iskola tanulói, az erős szél és a Balaton nagy hullámzása a parton marasztalta a kis csapatot. Aztán szombaton és vasárnap elkezdődhetett az igazi szerelem.

Motoros csónakba pattantunk, már amennyire a bizonytalan belépést és gyors helyfoglalást lehet sebesnek nevezni, hogy bepillanthassunk egy igazi vitorlás tanfolyam gyakorlati órájába.

A cikk a hirdetés után folytatódik

A kikötőből épphogy elindultak a már önállóan kiszabadított hajók, amikor vendéglátónk, Pomucz Tamás (Európa-bajnok, 1989) jóvoltából beértük az öbölből kitörni készülő társaságot. A barcelonai olimpia résztvevője, majd még két olimpia szövetségi kapitánya különös könnyedséggel kormányozza csónakunk, miközben röviden közli a feladatokat a hajók legénységével. Egyiküknek még be is segít, mert kicsit lemaradtak a lapátolással a kikötőben.

– Testvéremmel vezetem az iskolát – kezd el mesélni Pomucz Tamás, miután ellöki magunktól a kivontatott duót. – Hatnapos tanfolyam harmadik napja a mai, a nyugati szélnek kell megérkeznie, ezért megyünk ki, most ezekkel a kisebb hajókkal. Majd a jövő hétvégén a nagyon is gyakorolnak – mondja, s előhúz egy sivatagban használatos sapkát. – Ez azért fontos, mert speciális anyagból van, ami elég jól, 90 százalék körül szűri az UV-sugarakat. Közben mi jócskán lehagyjuk a többieket, akik evezve várják a megváltó szelet, de az még nem akar érkezni.

– Aki sikeresen levizsgázik, az kishajó vezetői engedélyt kap, a jogosítvány Európa összes belvizére érvényes és alapfeltétele a tengeri vizsgázásnak – avat minket a minősítések rejtelmeibe a szakedzői diplomás egykori élsportoló. – Egyedül Horvátország kivétel, mert ott tengeri vitorlázásra érvényes papírt adnak elsőre, de az nem érvényes sehol, csak ott, magyarán a Balatonon semmit sem ér.

Próbálgatnánk feszegetni az egyébként különlegesen ár-érzékeny magyar társadalmi valóságot, amikor megtudjuk, hogy a síeléssel összevetve egy tanfolyam hasonló szinten mozog, úgy 80 ezer forint, de ebben már benne van a tízezres nagyságrendű vizsgadíj is. – Semmivel sem drágább a síelésnél szerintem – mondja Pomucz Tamás, a hajóbérlés költségei megegyeznek egy ausztriai sífelszerelésével.

A birtoklás persze más kategória. – Amit látunk és sokakban kiveri a biztosítékot, az konkrétan magyar valóság itt a Balatonon. 35 lábnál hosszabb hajók úgy hiszem nem valók ide a tóra, hiába látjuk, hogy a hajók 5-10, viszonylag kicsi százaléka több-tízmilliós nagyságrendű, vagy afölötti. Azok tőkesúlya az eredeti tervezés szerint 2 és fél méter környékén van, de ide mesterségesen, más menettulajdonságot biztosítva sokkal feljebb teszik. A jelenséget pedig inkább nem is kommentálnám – zárja rövidre a kis kitérőt.

De Pomucz Tamás erős kritikával szemléli a hajók létszámát is a Balatonon. – El kellene valamikor, egyszer biztos el is jutunk oda, hogy észre vesszük, hogy 10, 12 ezer hajónál többet nem bír el a tó és az infrastruktúra sem. Persze ehhez az is kell, hogy a 12001-iket ki is vegyék a vízről. Most mindenki hajókikötőket épít lakóparkkal, csak azt nem értik, hogy a hajó műszaki eszköz, aminek megfelelő műszaki bázist kell biztosítani. Nem elég, hogy ott van és kész. Olajat kell cserélni, le kell festeni, meg kell javítani, erre még messze nincsenek felkészülve az új balatoni kikötők többsége szerintem – zárja hozzánk mondatait, mert idő közben a vitorlások hajtásában kiizzadva beérnek a tanoncok.  – Nem baj, hogy nincs szél, majd megjön, addig lehet csobbanni egyet – lelkesíti a kimerült társaságot Tamás. – Egy ember mindig a hajóban marad, a többi lubickolhat, ez a szabály.

– De akkor hogyan mászunk vissza? – érkezi szinte azonnal a jogos kérdés a tanulók fedélzetéről az egyik kitikkadt hölgytől. – Igen, rátapintottál, szél nélkül, most ezt kell megtanulni! – Nem is olyan egyszerű, majd rájönnek… – súgja oda nekünk sokat sejtetően.

Ennek ellenére fürdőzés utáni nehézségeknek fittyet hányva szinte mindenki igyekszik kihasználni a mártózásnyi lehetőséget.
– A Balatont három tragédia érte – folytatja hozzánk fordulva ismét. Az első a déli vasúti pálya megépítése volt, amikor a töltés miatt egyszerűen lehasították és feltöltötték a medret. A következő az 1960-as 70-es években jött, amikor a párt nyomására megépítették ezeket a kocka monstrumokat – bök a távolban a szocialista betonemeletesre –, újra feltöltve és lekövezve a partot, megszüntetve ezzel a természetes partvonalat. A harmadikat most is éljük, ez a tőke agressziója, ahogyan a gyors pénznyereség felmutatásáért töltik, építik, – vendégcsalogatás magyarázatával – és rombolják a partot.

A szél hirtelen felborzolja a víztükröt, de szavak ott maradnak bennünk abban a gondolatfolyamban kergetőzve, hogy olyan szerencsés emberrel beszélgetünk, aki megszállott és egyszerre szerelmes szakmájába és munkaeszközébe. – Na, mondtam, itt van a nyugati  szél, használjátok ki – sürgeti a csapatot behajítva egy bóját! A következőt jó pár száz méterrel odébb teszi le. – Már tudják a dolguk, mutat az ügyesen forgolódó párosra a távolban. – Csak azt kell érteni, hogy ennyi idő alatt nem lesz valakiből vitorlázó guru, de legalább megismerik a határokat és biztosan megszeretik a vitorlázást – magyarázza a hangtalan utasításokat.

Az óra folytatódik, de mi partot érünk saját kérésre. – Általában sikeresen vizsgáznak, az enyhén eltúlzott elméleti résszel szokott baj lenni – mondja a statisztikát kutató kérdésünkre válaszolva. – Először csak kis távokat tesznek meg egyedül, de nem is baj. Szoktunk szervezni direkt bátorságnövelésre, már a levizsgázottaknak egy túrát egészen Keszthelyig, utána aztán már egyedül bontanak vitorlát – meséli Pomucz Tamás az iskola utógondozási programját. Lepirulva, enyhén leégve szállunk ki a csónakból, köszönésünkben mintha azonban ott lenne egy elhatározás. Olyasmi, mint amikor Ötvös Csöpit és tanítványait néztük a tévében...