Dalszínházi perspektívák

2018.06.11. 08:39

„Számunkra alap kell, hogy legyen a jól működő Opera”

Ókovács Szilveszter átépítésről, repertoárváltásról és a műfaj jövőjéről is beszélt.

A Magyar Állami Operaház főigazgatóját a Heol.hu kérdezte a dalszínház felfrissített kínálatáról, a 2018–19-es évad kihívásairól, és szó esett az elitizmus-populizmus „hullámvasútjáról” is.

Jókora munkában vannak az Operaházban. Megkezdődött az épület átalakítása. Mekkora levegőt kellett venni, mielőtt belefogtak?

Mivel négy évet dolgoztam már az Operában 2001-től is, s magam is énekes volnék, 2011-es megbízásomkor abban bíztam, hogy az eleve elhatározottak mellé hamar felsorakoznak azok az egyéb értelmes célok, melyeket ki kell tűzni és meg is lehet valósítani, ráadásul kellően inspirálók is. Nos, eljöttek! Fontos feltétel volt hét éve, hogy mielőbb újranyithassuk az Erkel Színházat, s a magyar közönség is hozzáférhessen az operákhoz-balettekhez megfizethető áron. Ugyanekkor elkészültek a terveink az Eiffel Műhelyházra a Népligetnél, amely próbacentrum, gyártó- és raktárbázis, képző- és játszóhely lesz: ennek tavaly kellett volna elkészülnie, de jövőre befejezzük. Magát az Operaházat tavaly zártuk be, itt is van késés, de jövőre ezt is átadhatjuk. Alaposan átépítenénk az Erkelt is, így 2022 végére, tízéves fejlesztőmunka után három évtizedre sínre kerülne a budapesti opera- és balettjátszás ügye. Most az Ybl-palota nélkül a külföldiek, s a hazai nézők is el-elmaradoznak, tehát siettetni kell a beruházást. A fölös művészi energiákat pedig vendég­szereplésekkel kell lekötni.

Ráadásul a repertoárváltás sem várathatott tovább. Ez mit jelent egy opera esetében?

Nézzük csak: van egy villamossági bolt a lakóhelyem közelében, amelynek a kirakatát a rendszerváltás óta senki nem bolygatta meg. Talán érdekes és elmegy ma már egyfajta retró vitrinnek, de aki vásárolni szeretne, az ide biztos nem teszi be a lábát. Mi az Operaházba komoly belépőt kérünk, de az Erkel közönségét is ugyanolyan komolyan vesszük, nem tehetjük meg, hogy másodlagos frissességű portékát áruljunk. Egy-egy remekművet időről időre elő kell adnunk más rendezővel, karmesterrel, énekesekkel, a drágakő is más-más arcát mutatja, ha forgatják. Négy év alatt nyolcvan kisebb-nagyobb premierrel sikerült a repertoár négyötödét lecserélni. Aki ma eljön hozzánk, olyan előadásokat élvezhet, amilyeneket nagy eséllyel még nem láthatott. A honlapon kiválaszthatja, milyen stílusú színrevitellel tud azonosulni, de két népszerű műből, a Figaro házasságából és a Bohéméletből van klasszikus és kortárs verziónk is. Egyre inkább célunk mindenkinek az igényét kielégíteni, csak nem ugyanazon az estén – mert az lehetetlen.

Ha szívére teszi a kezét, melyik fajta operajátszás az, amely legközelebb áll Önhöz?

Vegyes étkű vagyok. Éppen abban az időben volt egy élményem a Metropolitanben, amikor sokat kellett érvelni amellett, miért kell megújítani az operajátszást, merthogy a híven védendő partitúra a hangok, dinamikai és tempó­jelzések szentírása, semmi más. Domingóval láttam a Simon Boccanegrát, s ott volt előttem a korabeli Genova, nem tudtam vele betelni! Csak tudni kell: ha ilyen minőségben korhű valami, az száz­milliós nagyságrend… Szomorú lennék azonban, ha nem lehetne élni modern eszközökkel, új értelmezésekkel, mint például a dán Kasper Holten Kékszakállú-rendezése, amiben a hetedik ajtó mögött nem volt ott a három asszony. A zene alá tudta támasztani, hogy Judit, fölöslegesen aggódtál, te voltál mind a három asszony! Vagy ott van Michał Znaniecki lengyel rendező Székely fonó értelmezése, amiben az „Elmegyek, elmegyek…” kezdetű népdalunk egy haldokló ember utolsó éneke. Az embert a libabőr verte ki. Kár lenne kihagyni ezeket a rácsodálkozásokat. Persze, néha megbukunk, de nyolcvan premierből ez sem csoda – ahogy a zalai nagyszüleim mondták: ki mivel bánik, azzal kenődik…

Mi a jövője az operajátszásnak? Egyáltalán van jövője?

Az opera népszerűségét tekintve az elmúlt 400 évben váltogatták egymást az elitista és a populáris időszakok. Őszintén érdemes beszélgetni: szerintem már nem lesz olyan az opera műfaja, mint a barokk korban volt, vagy akár az 1950-es, 1960-as években nálunk.

Ez utóbbiról azért tudjuk, hogy művi és irányított volt.

Igaz, ugyanakkor huzamossága és erőteljessége miatt a nagy merítésből sok őszinte operarajongót termett. A huszadik századi zene eltávolította az embereket a műfajtól. Az ugyan elképzelhető, hogy egy közönségbarátabb zenei köznyelv visszahoz nézőket, mi pedig a nevelés és a minőségi játék nyomán megdupláztuk a látogatóink számát, de 600 ezer fölé legfeljebb turistákkal mehetünk, a valahai évi egymillió belföldi látogató illúzió. De most azért kapaszkodjunk, hogy legyen ennek a műfajnak a kétségtelen kincseit értő réteg, amely meghallgatja-megnézi húsz év múlva is az emberiség kultúrtörténetének legtöbb érzékszervre ható csúcsteljesítményeit. Minden általunk nem közönségtoborzásra szánt perc a saját jövőnket veszejti el, ezért a jelent eluraló képi és kütyüvilággal szemben akár a saját eszközeit is igénybe kell vennünk. Mi, magyarok a nyelvünkben élünk, amely tágabb összefüggésben a kultúránkat jelenti: számunkra alap kell, hogy legyen a kultúra kincseit összegző, jól működő és támogatott Opera.

Borítókép: Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója.

Forrás: MTI / Máthé Zoltán

Ezek is érdekelhetik