Sokaknak még a nászéjszakán sincs ilyen gyönyörű élményük

Bágyi Ferenccel – ahogyan Nyugat-Európa tekintélyes magazinjainak lapkiadói jobban ismerik: Franz Bagyival – beszélgetni olyan, mintha egy vidám hangulatú személyiségfejlesztő tréningen vennénk részt önkéntesen. A hetvenkét esztendős világhírű természetfotós a lábodi erdők szarvasbőgésének megörökítése után repült – kis túlzással – egyenesen Alaszkába, ezúttal barátaival, hogy újra a fehérfejű rétisasok kolóniáját fotózza a számára szinte otthonnak is nevezhető Chilkoot folyó partján. – Mindig tanul valami újat az ember, ha a természetbe megy, s ezúttal mondhatom, megérte. Ez az alaszkai utunk sikerült a legjobban, mert valahogy minden összejött, amit elterveztünk – meséli a rá jellemző egészséges lendülettel friss kalandjait már Kaposváron.

– Újra gazdag volt a folyó halban, ha van hal, szép számmal jönnek a sasok, tiszta időnk is volt, csak egyszer-egyszer kúszott mínusz harminc Celsius fok alá a hőmérséklet, a huszonötöt meg szinte meg sem éreztük – nevetett, milyen is gubbasztani órákig mozdulatlanul azt várva, hogy megtörténjen a pillanat, amiért több ezer kilométer utazott. Az idén készített sorozatból egy speciális slideshowt – is összeállított már, ami filmszerűen eleveníti meg a helyszíneket, a hangulatokat, fényeket. Előttünk csak a Leica vezetősége és szakértői láthatták. Az optikai eszközöket gyártó világmárka nem véletlenül bízik meg a somogyi erdők és a fagyott, zord vadvilág szerelemesében. – Azt mondják, a terminátoruk vagyok, mert ahol járok, ott a legszélsőségesebb körülmények között használom a fényképezőgépeiket – mutat egy felvételre, amin egy speciális doboz látható a hóban, természetesen a világhírű fotós nevével. – Ebben semmi bajuk nem lesz az alkatrészeknek, objektíveknek, teljesen légmentesen, pormentesen zárnak – folytatja az ismertetést.

Kiderül, az idei alaszkai kaland azért is sikerülhetett jobban, mert olyan helyről tudott fotózni, ahol elég alacsony volt a vízállás a folyóban, s a lazacok kénytelenek átvergődni a kavicsos szakaszon, ahol már azonban sorban állnak a fagyott világ veszedelmes ragadozói. – Olyan állást, lest kell választani, ahol egy helyen sok sast látunk a magasban, mert a ragadozó magaslatról az egész területet belátja, s valószínű, a közelben lesz az alacsony folyású víz. Ahogy a nagytestű hal elkezd csapkodni, azonnal indulnak a levegő vadászai, s kezdődik az élet-halál küzdelem – meséli Bágyi Ferenc. A hal az életéért küzd, mert a fennmaradáshoz tovább kell jutnia, a sas is életben akar maradni, nincs mese, nem repülhet zsákmány nélkül tovább. – Mindig a lazac szemét vájja ki elsőnek, aztán a lágy részekkel folytatja – folytatja a véres jelenetet, miközben ugyanezt mutatja a brutálisan realisztikus, mégis lenyűgöző fotókon. Aztán jönnek a többiek, a szarka sorban áll, a közelben tanyáznak hiúzok, farkasok, s medvék is. – A nyomok nagyon egyértelműek, olyan a Chilkoot, mint egy bőségtál északon.

Bágyi Ferenc a fények élethű visszaadására is újfent büszke lehet, ilyen, de még hasonló vöröseket és kékeket sem láthatunk minden nap, bármennyire is távol megyünk a várostól – eszmélünk rá, ahogy az óriási hegyvonulatokra, ahogy a felkelő, vagy éppen lemenő napban csillannak meg a jellegzetes ormok. – Óriásra nyúlnak az árnyékok, egy emberé több tíz méter is lehet, de nem az az érdekes, a legcsodálatosabb az aurora borealis, a sarki fény – keresi elő az újabb képsorozatot, amelyeken közép-európai szemmel mindenképpen a csoda látható. – Higgyük el, sok embernek az életében még a nászéjszakáján sincs hasonló élménye – nevet újra. Egy-egy éjszaka azt is kipróbálták, milyen, amikor farkasnyelven üzen az ember a rengetegbe. – Harapni lehetett a csendet azon az éjszakán, megpróbáltam belevonyítatni, nem jött válasz. Aztán öt perc múlva megint, arra három perccel később több helyről is viszont-üvöltöttek a farkasok, hátborzongató érzés ilyen közel lenni ezekhez a nagyszerű állatokhoz.

– Persze, kudarc nélkül nincs siker, ezzel nem azt mondom, hogy most bármi ilyen ért volna, de régebben annyiszor a földre kerültem, el sem tudnánk képzelni – mondja már arról, milyen volt tanulni a természetfotózást. – Fel kell tudni állni, a többi nem számít, ehhez viszont az kell, hogy tudjuk, mi a cél, s onnan soha semmi ne tántorítson el minket – foglalta össze, milyen lelki munícióval készül egy ilyen zord túrára. – Engem mindig az motivál, amikor felkelek, hogy legalább olyan jó legyek, mint tegnap voltam, vagy inkább annál is jobb...

Bágyi Ferenc most nagyatádi otthonában pihen az új esztendő első heteiben, de már tudja, hogy novemberben újra visszatér a zord Alaszka völgyei közé.