Szabó Károly: heroikus küzdelmet folytattunk a vírussal

Először egy megfázásnak tűnt, aztán jött a magas láz, izzadás. Fejfájás, izomfájdalmak gyötörték. Mivel nem múltak a tünetek, egy hét után a háziorvos kiírta tesztre. Elment a mentőállomásra, ott a gyorsteszt először negatív lett, de rögtön csináltak egy másikat is, mindkét orrlyukból és a garatból is mintát véve.

– Három héttel ezelőtt felhívtam a háziorvosomat, hogy van-e már eredmény, mert a rendszerből laikusnak nehéz megtudni információt – mesélte Szabó Károly. – Ekkor tájékoztatott, hogy sajnos pozitív vagyok. Jött a saját karanténkúra, gyógyszerekkel, C- és D-vitaminnal. Mégis elkezdett fájni a fájni a tüdőm, a jobb lapockámnál, a hátam közepén, ahogy vettem a levegőt. De hát milyen az ember, azt hittem, holnapra talán elmúlik. A fájdalomcsillapító következett, és sok alvás. Jobban éreztem magam, már kezdtem örülni, hogy túl vagyok rajta. El is kezdtem dolgozni, egész délelőtt szerződéseket nézegettem. Ám délutánra éreztem, hogy kezd szorítani a hátamnál, de úgy voltam vele, hogy majd elmúlik.

Másnapra már annyira szúrt a tüdeje, hogy nem bírta tovább, beült a kocsiba, hogy segítséget kérjen. A család mentős ismerősétől tudta, hogy melyik bejáratnál fogadják a covidos betegeket a kaposvári kórházban. Bejelentkezett és rögtön vizsgálat, vérvétel, tüdőröntgen következett.

– Azt mondta az aranyos, szimpatikus doktornő, itt kell hogy maradjak – emlékezett. – Mit mondjak, nem örültem neki. Felhoztak az infektológiára, itt fogtak egy kétagyas kórteremben, egy zárt részen. Mint később kiderült, itt vannak a koronavírusos betegek. Az ápolók úgy dolgozhatnak, hogy be kell öltözniük űrhajós ruhába, védőfelszerelésbe. Ha bejöttek az ajtón, se ki, se be, 5-6 órán át folyamatosan itt vannak. Azért fordultam a sajtóhoz, mert nem biztos, hogy a kívülállók tudják, miként működik ez a gyakorlatban. Hogy micsoda megfeszített munkát, emberfeletti, heroikus küzdelmet folytatnak az egészségügyi dolgozók.

– Az ellátottság, átképzés, statisztika mind csak távoli fogalmak, de a helyzet az, hogy ha este szólnak egy ápolónak, hogy itt kell kezdenie, akkor itt kezd idézte fel. Neki egy olyan nővér ültetett be egy kanült, aki korábban a mosdósi kórház szemészetén dolgozott. Háromszor bökte meg, mire sikerült jó helyre beszúrni a tűt, és még az ápoló érezte magát kellemetlenül, bocsánatot is kért.

– Emberileg mindent megtesznek, zokszó nélkül dolgoznak – dicsérte az egészségügyi dolgozókat. – Összedolgoznak, ha kell valami, azonnal jön a segítség, vállvetve küzdenek értünk. Ezen a részlegen húsz beteg van, és mi vagyunk a legkevésbé betegek az édesanyámmal.

Mert Szabó Károly az unokahúgától tudta meg, hogy idős édesanyját behozta a mentő, szintén pozitív eredménnyel. – Kértem az orvost, ha nem ütközik akadályba, hozzák ide mellém az édesanyámat, mert ez mindkettőnknek megnyugtatóbb lenne – folytatta. – Két órán belül már hozták is, s már második hete itt vagyunk.

– Nem ismerhetem az ápolókat, a nevüket sem tudom, s a védőruha miatt csak a szemüket látom. Amit azonban a tekintetükből kiolvasok, az megnyugtathat valamennyiünket – mondta Szabó Károly.

Hiába érzi úgy az ember, nincs semmi baja, ez alattomos kór

– Kilencvenhárom éves édesanyámnak szerencsére nincs szövődménye, de étvágya sincs, ezért igen legyengült – mondta Szabó Károly. – Az oxigénszintje alacsonyabb, mint az elvárt, de nincs szüksége lélegeztetőgépre. Nekem jók az eredményeim, már gyógyulgatok, de ez egy irdatlan lassú folyamat. Most, hogy öt percet beszélünk, már érzem a tüdőmön, hogy szaporábban veszem a levegőt. Hiába érzem úgy, mintha semmi bajom nem lenne, ez egy alattomos kór. A tüdőt támadja először, és mire észbe kap valaki, és nem kezelteti, akkor baj van, mert vérrögöket képez. Nekem tüdőgyulladásom meg embóliám is lett a vírustól, de segítettek a kórházban, már túl vagyok az életveszélyen.