Évforduló

Nehéz minősíteni a mögöttünk hagyott hónapokat: egyre kétségbeejtőbb méreteket ölt a szomszédháború, az energiaválság, az infláció. Amikor a sok negatívumot egyberostáljuk, szerencsére fel-felötlik bennünk a reményre okot adó jelek, jelenségek sora is: a megnövekedett minimálbér, némi nyugdíj- és családipótlék-emelés, a karácsonyi pihenés „digitális csöndjében” fogant bölcsességár: megpróbálunk több időt ajándékozni párunknak, hogy végre kiderüljön róla, mi a szeretetnyelve, még értőbb figyelemmel hallgatjuk a már-már felnőtté serdült gyereket, elvisszük gyakrabban kirándulni az unokákat, kérés nélkül is meglátogatjuk szüleinket, nagyszüleinket. Nemcsak odahaza törekszünk egységre és próbáljuk drága kincsként őrizni a békét, hanem a munkahelyen is takaréklángra állunk pikírt megjegyzéseinkkel, ítélkezéseinkkel, felsőbbrendűség-tudatunkkal, s előre megfontolt szándékkal arra törekszünk: mokkáskanál helyett a jövőben evőkanállal mérjük a szeretetet. Szóval: megpróbálunk megmaradni embernek ebben a gyarló világban. 
Most, az év fordulóján abban is reménykedünk: tavaszra lezajlik a pedagógus-bérrendezés első üteme, s Budapestről nem kell két kórházat megjárván Kaposvárra szállítani fulladozó babájukat a fiatal szülőknek, hogy az ügyeletes orvos megállapítsa: tüdőgyulladása van a kicsinek. Higgyük közösen: Isten kegyelméből megtart bennünket e föld, s mivel a remény hal meg utoljára, boldogabbak lesznek az álmaink!