Hiszi, hogy a megbotlottaknak sikerül kijózanodniuk a simliből

– Honnan az ötlet, hogy pasztorálja a büntetés-végrehajtási intézetben lévőket? Isten súgott? 
– Akár így is lehetett, amikor Gaál Katona Csilla, a Magyar Testvéri Börtöntársaság elnöke megszólított, hogy lennék-e börtönmissziós. Persze, erre már jó ideje „elő voltam hangolva”. Az idei felkérés a hosszú Covid-szünet után a büntetés-végrehajtási intézetből érkezett, mégpedig azzal, hogy magyart kellene tanítani azoknak, akik nem, vagy csak „pötyögve” beszélik nyelvünket… 
– S milyen nyelven kommunikálnak? 
– Angolul és magyarul. A társaság nagy része beszéli az angolt, de van, aki nem, hanem inkább a magyart pötyögi. Ezért minden mondatot mindkét nyelvre lefordítom, azt is, amit a magyarul pötyögők mondanak. 
– A fogvatartottak között van hindu, ortodox, de muszlim is, aki szerte Európában több feleséget támogat. Ennyiféle vallású között a nyelvtanításon kívül mi a közös szervezőelv egy-egy találkozáson? 
– Hetente egy alkalommal találkozunk a többnyire 25–40 éves férfiakkal. Szinte mindegyiknek van gyermeke. A találkozóból 1 óra a magyar nyelv – elsősorban az alapok: én, te ő –, majd fél óra a misszió. Mindegyiknek megvan a „külön bejáratú” Isten-képe, és ebben sok a közös. Például olyan alapigazságok, mint: van Isten, nem kell benne csalódni, mint az emberben – akár magamban is –, van „jobbik énünk” és „sötét oldalunk”. A szervezőelv, hogy minden teremtett emberben ott lakik a Lélek; néha ugyan nehezen vehető észre, vagy „be van tiltva”, el van hanyagolva. A Lelket ébresztgetjük magunkban azzal, hogy elmondjuk egymásnak élettapasztalatainkat. Mindenkinek egy szavazata van, de nem minősítjük egymás válaszait. Meghallgatjuk, mit szeretne tudtunkra adni a másik, és mindazt, amit érdemesnek tartunk belőle, azt befogadjuk. 
– Ezeken a beszélgetéseken milyen témák kerülnek szóba? A pasztoráltak vetik fel vagy tudatosan tervezett? 
– Én viszek kérdéseket a következő vasárnapi evangélium üzenete alapján. Olyan kérdéseket, amelyek húsba vágóak, s benső világunkat, ha úgy tetszik, mozgatórugóinkat vizsgáljuk. Mivel ilyen vegyes társaságot nem lehet „lebibliázni”, ezért a kérdések a mai élethez igazodnak, és vallásokat kapcsolnak össze közös emberségünk alapján. Természetesen ők is megfogalmaznak beszélgetés közben kérdéseket, amit nem feltétlen nekem kell megválaszolnom, de ha nincs válasz, akkor próbálkozom. 
– Milyen a hangulata egy-egy párbeszédnek? 
– Ez változó. Attól függ, ki mennyire érzi magát érintettnek. Amikor fontosabb beszélnivalójuk van egymás között, akkor megvárom, hogy befejezzék. Igaz, ilyenkor kicsit összevonom a szemöldököm, amikor rájuk nézek, de meg kell, hogy értsék, egyszerre csak egy beszélhet közülük, különben nem lehet odafigyelni. Arra törekszünk, hogy erősen figyeljünk egymásra, és ha a párbeszéd érzelmileg jobban érint valakit, akkor ő hevesebben pörög. 
– Ön lelkileg megerősíti a zárt világban élőket, s tulajdonképpen a választott témák – egyáltalán a meghallgatás, a beszélgetés – által a börtön ablakába mégis besüt a nap. Ön is így érzi? 
– Nem akarom elkiabálni, de eddigi találkozóink végére valamennyiünkben megfogalmazódott: egyre erősebb szállal kötődünk egymáshoz. Mióta Sitkei Lukács a börtönlelkész, a jó kapcsolat következtében újra csapatmunkában tudjuk megbeszélni a missziós lehetőségeket. 
– Az önkéntest ki erősíti meg abban, hogy jó az, amit tesz? Vagy ezt ne is kérdezzem, hiszen minden a Szentlélektől ered? 
– Megerősítő egyrészt a rutin meg az évek, ahogy mondani szokták. Ez csak magabiztosságot ad, és segíti a helyzetek kezelését. De ennél is erősebb a lelki összehangolódás, mely során találkoznak bennünk a „jobbik ének”. 
– Néhány hónap már a háta mögött van. Mit tapasztal? A fogvatartottak haladtak előre egy hangyabokányit a hit terén? 
– Nem tudok hitet pakolni beléjük, de egyébként nincs is szükség erre, hiszen megvan az minden emberben. Inkább csak csiklandozom, élesztgetem bennük a hitet, hogy kérdésekkel, tapasztalatokkal felébredjen bennük. Ez azért fontos, mert azon túl, hogy jelentős erőforrás, ragadós is… 
– Tudom, hogy nem vár érte hálát, de azért néha kap visszajelzést? 
– A rácsokon túl, néha nagyon félreértek visszajelzéseket, ezért erre nem alapozok. Naná, hogy jólesik, ha a foglalkozás végén szenvedéllyel ráznak kezet velem. Tudom azt is, hogy akit kicsit elvarázsolt az a jó, amivel most találkozott, az majd hazamegy a régi környezetébe, a régi reflexek közé, ahol kiszámíthatatlan, hogyan folytatja. Esély mindenképpen van a jobbra… Annak viszont örülök, hogy olykor-olykor találkozom szabadultakkal, akik „kijózanodtak” a simliből. 

Fotó: Kovács Tibor

Ima a sikerért 
Az intézet elismerő oklevéllel köszönte meg szolgálatát, az országos szervezettől Chuck Colson-díjat kapott, és az országos vezetőségbe is beválasztották. Olykor humoros szituációkat is átél. Nevetve mesélte: az egyik rab így dicsekedett: „Én nagyon vallásos vagyok ám. Mikor lopni megyek, mindig imádkozok, hogy sikerüljön.”