Vadnyom

„Apa, várj, hová mész? / Nem látod, hogy kellesz? / Anya sír, mondd, miért kell ez? / Neked miért nem, nem elég, amit látsz?” – búg fel a hangszóróból a győri énekesnő, Boda Bernadett hangja, a színpadon pedig lány és fiú kettőse. Megpróbálják eltáncolni az eltáncolhatatlant, a lélek sebeit, melyek lassan varasodnak… 

Gyermekvédelmi ellátásban nevelkedők tehetségkutatóján zsűrizek, s a koreográfia láttán erőt kell venni magamon, hogy ne folyjanak a könnyeim. Ez a két fiatal őserővel adja vissza mindazt, amit maguk is átéltek. Túl konkrét, túl mély a dalszöveg. Nekik s róluk szól, hiszen ebben a légkörben növekedtek, bőrükön érezve az ordító hiányt. „Apa, várj, gyere vissza! / Gyere, nézd, hogy mit vesztesz! / Neked nem számít ez sem, már látom, / Nem elég, amit látsz?” – hömpölyög a dal, miközben egyre bravúrosabb térformákban tűnik fel a pár. Arcukon a fájdalom, a reményvesztettség, a megtöretettség mozdulatlansága. A tekintetükből sugárzó mély szomorúság akkor sem enyhül, amikor a fiú emeli magasba a lányt, ki viszonzásként magához öleli. Két társuk hosszú arany tüllt táncoltat, sejtelmes teret adva útnak, időnek, elgyászolatlan gyermekkornak… 

Nehezen szabadulok a produkciótól, e két merész ifjútól, kik mozdulataikkal mesélték el mindazt, amit a dalszöveg oly nyíltan fogalmaz. A katarzisból vérbő roma tánc ébreszt, majd sokszereplős előadás, aztán pöttöm versmondók sora, baseballsapkás lakli srác szájbőgőzése. Egyszer csak felnyírt hajú, colos cigány fiú penderül a színpadra. Mikrofon mögé áll, hatásszünetet tart, mint a nagyok, és belekezd József Attila Talán eltűnök című versébe: „Talán eltűnök hirtelen, / akár az erdőben a vadnyom. / Elpazaroltam mindenem, / amiről számot kéne adnom.” Mély átéléssel, sodró lendülettel szaval, hiszen érti-éli a verset, ám olykor megakad, a takarásból súg neki felkészítője. Látszólag helyrebillen vers és lélek, ám újra kísért a szövegzűr. Függöny mögül érkezik a segítség, hogy az utolsó strófáig vezesse: „Ifjúságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek / és most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek.” 

Torokszorító előadásnak vagyunk tanúi, de a bizonytalan szövegtudás sajnos rontott a teljesítményen. Nagy tapsot kap a már mosolygó szavaló, de zsűrielnökként nem engedem le a színpadról. Kérem, vegye kézbe a versszöveget, szólaltassa meg így – talán nagyobb biztonságban tudva önmagát – a költőzseni utolsó műveinek egyikét, mely Szárszón született 1937 novemberében, a sínhalál előtti napokban. Meghökken a kérésen, de nekifog, és mondja még szívbe markolóbban, még erőteljesebben. Kétszer vagy háromszor pillant rá a papírlapra. Nemcsak én, a mellettem ülő zsűritag is maximumpontot ad a látottakra-hallottakra. 

Még vagy két tucat műsorszámot meghallgatunk – hiszen csaknem félszáz zenés-táncos-verses produkció mérettetik meg –, aztán „ítélethozatalra” visszavonul a zsűri. Kissé hosszúra nyúlik az értékelés, de csatáznunk különösebben nem kell. Sorra veszünk mindenkit, többnyire azonos a véleményünk. Némelyikünk más-más aspektusból helyezi a fókuszt a látottakra. Értékpártiságunk vitathatatlan, s talán a döntésünk is. Mindkét produkció a zsűri különdíját kapja.