Az ikon

Lőrincz Sándor

A fiatal, sármos férj, üzleti útjáról hazafelé tartva, gondolta, meglepi valami kedvességgel asszonyát. Betért a kisváros áruházába, és hosszasan elidőzött az ajándékosztályon. Kristálykészletek, kínai vázák, indiai sárgaréz kancsók, terítők és giccsfestmények között ráakadt egy közepes méretű, míves ikonra. Ennek biztosan örülne a kedvese – gondolta.
– Mit parancsol? – veti oda foghegyről az eladónő.
– Azt az ikont szeretném megvenni! – így a férfi, s mutat a kínálat felé.
A hidrogénezett hajú, műkörmös, babaarcú szépség nem érti, mit akar a vevő, így még egyszer megkérdi:
– Hogy mondja? Mit kér?
– Azt az ikont, ott a falon.
– Mit?
– Hát azt az i-kont – mondja lassan, s jól tagolva a már-már türelmét vesztő vásárló, ám az eladó csak nem érti, mi a fenét kér a férfi, de azért leakaszt egy képet a falról.
– Ezt?
– Nem! Mondtam, hogy azt az aranyfényű i-kont – csattan fel a vevő, és újra egy széles mozdulatot tesz a kezével. Gondolja, ha fene fenét eszik, akkor sem mutatja meg, hogy a madonnás ikont szemelte ki.
– Milyen fényű micsodát akar maga? – próbálkozik újra az agyonsminkelt eladónő és gépiesen sorra veszi le a különböző képeket, miközben vállát vonogatja. Továbbra sincs tisztában azzal, tulajdonképpen mit is akar a pult túloldalán toporgó vevő. A férfi által kiszemelt ikon – amiből csak ez az egyetlen van a kínálatban –, még véletlenül sem akad a kezébe.
A vásárló arcán egyre inkább érzékelhető: büdösül unja már e kényelmetlen helyzetet, de nem akarja feladni.
Egy idő után aztán mégis erre kényszerül a szépérzékkel megáldott fiatalember; különben is: már régen otthon kellene lennie, várja kisfia és a vacsora. Megszánja a pult túloldalán álló eladót, és minden türelmét bevetve, arcára erőltetett mosoly kíséretében elmagyarázza:
– Tudja, azt a kis, fára festett, aranyozott képecskét kérem, ott, a jobb felső sarokban, amely Máriát ábrázolja a gyermek Jézussal.
– Hát akkor meg mi a fenét szórakozik itt velem? Miért nem ezzel kezdte mindjárt? Akkor már régen odaadtam volna! Tudja, én a szomszédos műszaki osztályon dolgozom, azért nem értettem, hogy mit akar – csattant fel az eladónő.
Odahaza nagy sikere volt az ikonnak, melyet díszcsomagolásban nyújtott át a hazatérő férj. A hálószobába, a franciaágy fölé, a házasságkötésükkor a plébánostól kapott, modern feszület alá került. A férj megőrizte titkát, asszonyának nem mesélte el a hosszadalmas vásárlás történetét. Nem akart ünneprontó lenni…
A történet, amelynek szem- és fültanúja voltam, s a háttérben – türelmesen várva a végkifejletet –, bajuszom alatt mindvégig mosolyogtam, vagy húsz év előtti. Ilyen áruházak ma már nincsenek kicsiny országunkban, leginkább a jóval praktikusabb, szabadpolcos kínálat van divatban, ahol a körültekintő mustra során minden kézbe vehető. A tekintetben meg csak bizakodhatunk, hogy a műszaki osztályon dolgozók is képben vannak ikon-ügyben, s tudják: az ikon képmást jelent. Isten képmását. De mi, emberek is ikonok vagyunk, hiszen Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk valamennyien.