Mosolyaink

Szeretem a nyílt tekintetet, az őszinte mosolyt. A mézes-mázas, kényszeredett vagy kicsikart társaitól s a gúnymosolytól és a sunyi ábrázattól azonban viszolygok. Tudom, hogy az ember nem képes minden helyzetben a legmegfelelőbb, s legszerethetőbb arcát mutatni, – ehhez vélhetően csak a színészekben és a politikusokban van meg az adottság –, hiszen váratlan hatásokra leginkább felkészületlenül, zsigerből lehet hitelesen reagálni. 
Márpedig világunk efelé tart. Mesterségesen titkoljuk érzéseinket, mintha szégyellni kellene, hogy harmóniában élünk a környezetünkkel, a természettel és megpróbálunk embertársainkkal és a világgal is. Örülünk annak, hogy újra ránk virradt a nap, elégedettséggel tölt el bennünket, hogy alkotni, teremteni és szolgálni születtünk e földre. Feladatot kaptunk a Teremtőtől. Hívást és hivatást, melyre nem mondhatunk nemet. Sokszor mondják: pesszimista a magyar. Én viszont szüntelen optimizmussal szemlélem a lét történéseit. Megtanultam szeretni a valóságot, mert van, aki megtanított rá. Talán ezért van hatványozottan jelen az életemben a derű, amely gyakran mosolyra fakaszt. 
Őszinte mosolyra azonban csak tiszta mosoly lehet a válasz. Ezt érzékeltük az egykori kaposfüredi pap, Fábry Kornél atya szombati, püspökszentelési miséjén a Szent István-bazilikában. A Mátyás-templom plébánosa, Süllei László atya köszöntőjében kiemelte: „Milyen jó, hogy a püspöki karban a mosoly erősödni fog általad!” Megállapítását nagy derültség és kitörő taps fogadta. Komoly üzenete volt e mondatnak. Mint ahogy a lelkes tapsnak is, amely a kijelentés igazát nyugtázta, ám átvitt értelemben nemcsak a püspöki kar szolid fricskája volt, hanem mindannyiunké, hiszen a mosoly a lélek békéjéről, személyiségünk derűjéről is árulkodik. Igaz, ezért nekünk is tennünk kell.