No para

Azt mondják, egy parasportoló lelki világával az tud igazán azonosulni, akinek hasonló problémái voltak és vannak. Biztos, hogy az ő világuk teljesen más; nem úgy látják a dolgok rendjét, mint mások. 
Azt is mondják, valójában kétfajta ember létezik. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik – ha közlik velük a rossz hírt az orvosok –, azonnal feladják a harcot, magukba roskadnak. A másik csoport tagjai pedig azok, akik megpróbálják összekapni magukat, s csak azért is megmutatják, hogy élni akarnak. Sajnos nem ők vannak többségben. Ám a parasportolók utóbbi csoportba tartoznak: ők azok, akik példát adnak másoknak. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de igaz: sok parasportolónak éppen az jelenti a kapaszkodót – legyen az öngyilkossági kísérlet, súlyos baleset, vagy akár csak egy rossz mozdulat –, ami vele történt. Mert éppen ennek köszönhetően látják aztán egészen másként a világot, értékelik az átlagnál sokkal jobban a mindennapokat, az élet apró dolgait. 
Sokáig volt vitatéma, hogy a parasportolóknak is jár-e az államtól járadék. Mert korábban nem (nagyon) kaptak, s – tegyük hozzá, hogy joggal – ez nem igazán nyerte el a tetszésüket. Úgy érez(het)ték, hogy kitaszították őket. Ma már szerencsére más mércével mérnek, az ő eredményeiket is megbecsülik. Miért is volna ez másként akkor, amikor ők is mindent megtesznek nap mint nap azért, hogy valamiben a legjobbak legyenek. Sok parasportolónak az jelenti a kapaszkodót, ami vele történt.