Morfondír

Magyarnak lenni számomra is „nagy s szent akarat” és „büszke gyönyörűség”, ahogy a Sajó-versben áll. A Nobel-díjak átadási ceremóniájának láttán hatványozottan tört rám ez az érzés, hiszen Karikó Katalin és Krausz Ferenc is átvehette a világ legrangosabb tudományos elismerését. Mivel hetekkel korábban számos interjú foglalkozott a díjazottakkal, már az élő közvetítés idején felötlött bennem az idáig vezető út. A szándékosan elénk görgetett kövek tömkelege, a szakmai irigység s presztízsféltés. 

Karikó esetében is így történt; 1985-ben létszámleépítésre hivatkozva váltak meg tőle Szegeden, s Amerikában is mutattak ajtót neki. A Philadelphiában lévő University Pennsylvania egyik új tanszékvezetője 2013-ban küldte el a kutatót, aki a közelmúltban találkozott vele és azzal büszkélkedett: hamarosan a professzor asszonyról tart előadást Hogy’ nem vettük észre? címmel. Ugyan elég pikáns e helyzet, de tételezzük fel, az illető magába nézett és előadásában kimondatott: Mea culpa, mea maxima culpa. Merthogy hibát beismerni nemes cselekedet. Bárcsak politikusok is gyakorolnák olykor! 

Nem tudtam elszakadni a gondolattól, vajon életünk folyamán hány felettesünk őrlődött magában: Hogy nem vettem észre? Vagy mi hányszor hibáztunk közvetlen környezetünkben, családunkban, munkatársaink s barátaink karéjában? S ki tudtuk-e mondani: mea culpa? 

Advent fogyó napjaiban erősödik bennem a morfondír, s ahogy gondolatban kutakodtam – akár a díjazottakat összekötő Szeged kapcsán –, rögtön beugrott József Attila és Horger Antal afférja. Az egyetem „fura ura” 1925-ben 2 tanú előtt közölte az akkor (is) éhező hallgatóval, hogy Tiszta szívvel című verse miatt nem látja szívesen az intézményben. „Ön, amig szóból értek én, / nem lesz tanár e féltekén – / gagyog / s ragyog.” – olvashatjuk a Születésnapomra című versében. Az utókor tudja: melyikük neve vált ismertté, mint ahogy azzal is tisztában van, hogy kiről neveztek el kisbolygót. 
Karikó Katalin úgy véli: ha nem bocsátották volna el többször is a munkahelyéről, biztos, hogy nem terem ilyen babér. Ám azt nem hagyhatjuk, hogy kizárólag mások akarata határozza meg a sorsunkat. 
A végső döntés saját kezünkben van. Jól kell élni a szabad akaratunkkal, s akkor talán tévedéseink sem serkentenek oly gyakran morfondírra…