Vissza az életbe...

Az asztalról már leszedték az ünnepi terítéket, de egy kis bejg­lit hagytak még a gyerekeknek. A lány arról mesélt unokahúgának és -öccsének, mindjárt jön a Jézuska. Az áhítatot ajtódörömbölés szakította félbe. A falu elöljárói érkeztek Welkékhez. „Teréz és Jóska gyorsan kapja össze magát, munkára visszük őket!” – mondta egyikük. Hiába az értetlenség, hova kell menni éppen szenteste, néhány perc múltán a többi fiatallal együtt a Welk testvérek is beálltak a gyalogmenetbe. 
A kaposvári Terestyényi Adolfné volt e hamvas arcú szomajomi lány, aki 1944 karácsonyán egy boldogabb világról álmodott. Férjről, gyerekekről, s arról, hogy az ünnepek után újra felveheti munkáját a körjegyzőségen. 
– Hallottuk, hogy kényszermunkára szedik össze a sváb családok sarjait, de hiába voltak svábok a szüleim, mi mindenütt magyarul beszéltünk. Nem múlhatott el úgy március 15-e, hogy diákként ne szavaltam volna egy-egy Petőfi-verset az iskolában, és népszínművekben is játszottam – mesélte vagy másfél évtizede. 
Nagy hóban indultak a kaposi Baross laktanyába. Ide gyűjtötték az életerős férfiakat, nőket, köztük az állapotosokat is. Ételt nem kaptak – a rokonok juttattak be kisebb-nagyobb pakkokat –, mosakodni nem tudtak, fekhelyük földre hintett szalma volt. Üres ablakszemeken lesett be a didergős éjszaka. 
Két hét után orosz katonák vagonírozták be őket. Pécsre indultak. A kétségbeesés játszotta a főszerepet, ráadásul az őrök megkörnyékezték Terit, kit a falubeli fiúk védtek meg. Bajára tartván a mosdatlanság miatt felütötte fejét közöttük a rüh. Ő is meg akarta kapni, mert futótűzként terjedt a hír: jön az orvos, a kiszanált betegek hazaindulhatnak. Mély sebeket ejtett kézfején, egyik rühes társát arra kérte, dörzsölje a beteg felületre zsebkendőjét, majd adja át neki, hogy beboríthassa vele vérző sebeit. Hiába mesterkedett, a 23 éves leányt elkerülte a rüh. Ekkor egy égi hang fülébe súgta: indulj! 
– Hívtam Jóskát is, vegyüljünk a betegek közé, bátyám nem kockáztatott – fűzte tovább történetét. – Vittem magammal barátnőmet, Gazsó Bözsit is. Az őrök nem firtatták, mit keresünk a betegek között. Kifulladásig gyalogoltunk, az erdőből kiérve felraktak bennünket egy vagonba. Az ablakokon befújt a szél, a sarokban lévő vödör fölé görnyedve végeztük szükségünket. Férfiak, nők egy helyen… A Szekszárd felé tartó szerelvényen az orosz katonák estére már részegen kóvályogtak „bárisnyák” után kutatva. A fiúk batyubarikád mögé bújtatták a nőket. Villany nem égett, csak az elsuhanó tájak fényei villantak fel olykor. 
– Velem tehetnek bármit, de a kislányomat ne bántsák! – fakadt fel a sikoly a szomszéd kupéból. A katonák megerőszakolták őket, majd mindkettejüket kidobták a vonatból. Jajszavuk örök visszhang maradt Teri fülében. 
1945 kora tavaszának hajnala a kaposi állomáson érte. A szomajomi tejcsarnokosék fiától, Miha Jancsitól tudta meg: családja Szennán él. Welkné könnyezve ölelte magához a lányát, a fiát nem látta többé. Tífuszban halt meg, sírja ismeretlen. Teri férjhez ment Dolfihoz, egy somogyszobi család fess fiához; egy fiuk és egy lányuk született. Az asszony 12 éve az öröklét lakója, de története sok somogyi sváb passiója.  Üres ablakszemeken lesett be az éj.