Megnyerték a rangadót, a 67-es úton táncolt a győztes együttes

Maradt azonban a klubnál, s ott segít, ahol tud, vagy ahol éppen szükség van rá, s mint vezetőségi tag minden összecsapáson a csapatával van. Fiatalon olyan trénerek egyengették az útját, mint például Csima Tibor, nála sajátította el az alapokat, Meksz Gyula, Petrók Viktor, vagy éppen Kaposmérőben Szabó Ferenc, aki igazi együttessé tudott kovácsolni egy társaságot, és mindenki csak Foci Ferinek hívta.

– Volt a Bartók Béla utcában egy szuper játszótér, s gyerekként állandóan oda jártunk focizni, egy olyan igazi grund volt, ami sajnos most már hiányzik – emlékezett vissza a kezdetekre Juhász András. – Állandóan rúgtuk a bőrt, s egyre többen lettünk, már ott tartottunk, hogy utcák közötti bajnokságot szerveztünk. A Kunffy és a Kodály utcának is volt egy-egy csapata, sőt a „kodályosok” is csináltak maguknak egy pályát. Amikor az idősebbek játszottak, merthogy ők is szívesen fociztak, már az is megtiszteltetés volt, ha pár percre mi is beállhattunk. Először csak labdát szedtünk, aztán az ügyesebbeket az együttesekbe is beválogatták. Annyira komoly volt a dolog, hogy még mezeket is csináltattunk magunknak.

Amikor befejezte az általános iskolát, akkor az egyik ismerőse szólt neki, hogy a jutai ifibe játékosokat keresnek.

– Elmentünk egy próbaedzésre, majd egy mérkőzésre és megtetszett a nagypályás labdarúgás – elevenítette fel. – S azóta ennek a sportágnak a szerelmese vagyok. De nemcsak, mint játékos, hanem mint szurkoló is, ezt nagyapámnak és édesapámnak köszönhetem, akik már 3-4 évesen vittek magukkal Rákóczi-meccsre, még vidékre is, s a mai napig szívem csücske a zöld-fehér alakulat. Sőt egy jó másfél évet még játszottam is a csapatban.

Mezőcsokonya előtt volt jó pár állomás, ahol Juhász András megfordult.

– Játékosként sok Kaposvár környéki együttesben szerepeltem – mondta Juhász András. – Büszkén mondhatom, mindig csupa szív labdarúgó voltam, noha nem tartoztam a pengés cselgépek közé, mindegyik gárdában meghatározó szerepet kaptam. A régi körzeti egytől az ifibajnokságokon át egészen a megye egyig – egyedül itt nem nyert meg ifjúsági pontvadászatot – minden osztályban bajnok lehettem, azaz az amatőr fociban mindent elértem, amit csak lehetett. Amikor a 2008/2009-es elsőosztályú kiírást megnyertük a Kaposmérővel, utána kerestek meg a második vonalban szereplő Somogyjádtól, hogy szeretnének egy jó csapatot építeni, s rám gondoltak mint játékosedzőre, így kezdődött a partvonal melletti pályafutásom. Szép és eredményes négy és fél, öt évet töltöttem ott, s sikerült is a feljutás, mely történelmi tett volt, hiszen 23 év alatt volt az átlagéletkor. Ehhez az is kellett, hogy az ifik edzője, Rábel Imre nagyon sokat segített nekem. Kiváló munkát végzett, így évről évre egyre több helyi fiatalt tudtunk beépíteni a felnőttek közé, már ott tartottunk, hogy a csapat nyolcvan százaléka fiatal volt. Majd megkerestek Hetesről, ahol a csapat a kiesés ellen küzdött a megye kettőben, sok problémájuk volt, de azzal hívtak fel, csináljak egy ütőképes társaságot. Négy-öt játékost vittem magammal, s mindjárt az első szezonban a harmadik helyen zártunk, a következőben pedig ismét a képzeletbeli dobogó legalsó fokára állhattunk fel.

Ezután került Mezőcsokonyára, ahol egy emberpróbáló feladat várt rá, de megoldotta, s azóta is ott dolgozik.

– Kétszeres megye kettes bajnok volt az ificsapatuk, 17-18 éves srácokról beszélünk, s a vezetőség azt szerette volna, hogy közülük néhányan kerüljenek be a megye egybe frissen feljutott együttesbe – fogalmazott Juhász András. – Azt azonban nem tervezték be, hogy a rajt előtt közvetlenül 4-5 rutinos labdarúgó elmegy, így nem 3-4, hanem 7-8 fiatalt kellett beépíteni. Ez nem volt annyira egyszerű, ráadásul a kapusunk is megsérült. A legnagyobb bánatom, hogy hiába voltak nagyon tehetségesek az ifisták, sokan közülük már nem játszanak, vagy megsérültek, vagy éppen a munkahelyi elfoglaltság miatt hagyták abba, pedig ügyesek voltak, sőt úgy gondolom, a mai napig meghatározó játékosok lehetnének akár a megyei élvonalban is.

Sok nagy csatát és emlékezetes történetet megélt, mely közül kettőre még most is mosolyogva emlékszik vissza.

– Egy fontos győztes meccs után jöttünk hazaféle, s megálltunk Boldogasszonyfán egy kocsmánál, ahol alaposan felöntöttünk a garatra – elevenítette fel. – Mivel kicsi volt a helyiség, ezért a zenészeket kihívtuk a teraszra, s ott kezdték el húzni a talpalávalót, mi pedig a 67-es úton táncoltunk, pedig akkor még meg sem született a Republic legendás slágere. Amikor a megye egyben a Kaposmérővel – három fordulóval a vége előtt – megnyertük a bajnokságot, a mérkőzés után a szakosztályvezető kitalálta, a Fő téren, a szökőkútban lesz az ünneplés. Először nem értettük, mit akar, aztán beugrottunk a vízbe, ott pezsgőztünk, énekeltünk. Akik arra jöttek autóval elkerekedett szemekkel bámultak minket. Jöttek a szurkolók, a helyiek és együtt ünnepeltünk. Aztán az utolsó játéknapon egy traktor szalmával megrakott pótkocsiján utaztunk Jutába, s nem csak mi, egy zenekar is. Odafelé végig mulattunk, pedig előző este falunapi buli volt, így már senki sem volt szomjas. Azt látni kellett volna, milyen arcok fogadtak minket, amikor megérkeztünk a rangadóra. Visszafelé pedig, ahogy kell, minden kocsmánál megálltunk.

Sok ismerőst, barátot szerzett

Juhász András a civil életben autómentéssel foglalkozik, általában őt hívják, ha baleset történt, s nem egyszer tragédiához is mennie kellett. Ahogy fogalmazott, ezt nem lehet megszokni, pláne, amikor meghal valaki. Azt mondta, volt olyan eset, mely hetekig, hónapokig nyomot hagyott benne.

– Nem egyszerű feldolgozni a látottakat, de a szabadidős tevékenységek, így például a foci is sokat segített abban, hogy túl tudjak lépni a tragédiák látványán – emelte ki Juhász András. – Most már szerencsére leginkább lerobbant autókhoz hívnak minket, vagy munkagépeket szállítunk, így sokkal könnyebb.

Amikor rákérdeztünk, mit adott neki a labdarúgás, azonnal rávágta: mindent.

– Megtanultam alkalmazkodni, bizonyos dolgokat, embereket, helyzeteket tolerálni, ezenkívül rengeteg barátot, ismerőst szereztem, de adott akaraterőt és kitartást is, s ami nem elhanyagolható és talán a legfontosabb, egészséget – mondta amolyan zárszóként a Mezőcsokonya leköszönt vezetőedzője.