Szép emlékeket őriz a kiváló támadó, aki a góljaival írt történelmet

– Lassan dél, nem zavarom?
– Taszárról származom, ahol édesapám volt tanácselnök, ő minden nap, dél előtt öt perccel leült a megterített asztalhoz, de én ezt a szokást már nem tartom, a futball és a három gyermek felülírta – mondta Kiss László.

– Ha már említette Taszárt, onnét egyenes út vezetett Kaposvárra, a Rákóczihoz?
– Az általános iskolai tanulmányaimat Taszáron végeztem, majd felvételt nyertem a Táncsics Gimnáziumba, ahol több Rákóczi játékost is megismertem, emellett pedig a bátyjám, aki hét évvel idősebb nálam már ott focizott. Az első gimnáziumi évemet követően, 15 évesen valami elfoglaltságot kerestem magamnak a nyáron szünidőben, így elkezdtem látogatni az edzéseket.

– Elég későn kezdett el futballozni.
– Manapság azt mondják, hét évesen el kell kezdeni minden sportot, hogy magas színvonalon lehessen űzni a későbbiekben. Taszáron nem csapatban, de reggeltől estig futballoztam a helyi srácokkal. A nagy változás akkor következett be, amikor a Rákóczi ificsapatában bekerültem a kezdőbe, majd 1973 telén, Mathesz Imre meglátott egy meccsen. Ekkor vitt fel az NB II.-ben, az akkori harmadosztályban szereplő felnőttcsapathoz. Eleinte a tartalékok között szerepeltem a megyebajnokságban, majd szépen lassan, fokozaton építettek be az első csapatba. A következő szezonban már 15 gólt szereztem a harmadosztályban, amit meg is nyertünk.

– Nem bánta meg, hogy ezt követően nem maradt Kaposváron?
– Több első osztályú csapattól volt ajánlatom, végül elfogattam a Pécsét. Sajnos a csapat kiesett az NB I.-ből, míg a Rákóczi időközben felkerült. Tizennyolc évesen nem biztos, hogy mindent végiggondol az ember, inkább sodródik, de próbálja kiválasztani a legjobbat. A szüleim nem szóltak bele a döntésembe, de annak örültek, hogy közben felvételt nyertem a pécsi tanárképző főiskolára, amit nem fejeztem be, hiszen időközben visszaigazoltam Kaposvárra.

– A következő átigazolása már sikertörténet, hiszen a Vasassal érte el a legnagyobb sikereit és talán a legtöbben erre a korszakára emlékeznek.
– A fénykorát élő Vasashoz kerültem, amely tele volt válogatott játékosokkal, úgy gondolom, a legnehezebb utat választottam az átigazoláskor, ami elé nem gördített akadályt a Kaposvár. Abban az időben ugyanis teljesen más volt az átigazolás, hiszen, ha az egyesület nem engedett el egy játékost, akkor fél évet is ki kellett hagynia. Ezzel én is szembesültem, amikor Pécsről mentem vissza a Rákóczihoz, bár akkor pont egy térdsérüléssel bajlódtam, így sehogy sem tudtam volna játszani.

– Vasas játékosként milyen emlékei vannak a Rákóczi elleni mérkőzésekről?
– A kaposvári találkozóra nem emlékszem, viszont a Fáy utcában Zentai József fogott és öt-kettőre nyertünk. Imádtam futballozni és gólt rúgni, így nem zavart, hogy a volt csapatom ellen kell játszanom.

– A rendszerváltás előtt igazolt a Montpellierhez. Abban a korszakban, viszonylag ritka volt, hogy külföldre tudtak igazoltak a magyar játékosok.
– Ma, ha egy tizenkét éves gyerek három egyeneset rúg a labdába, már van menedzsere, nekünk viszont nem volt. Külföldre sem igazán mehetett magyar játékos, csak akkor, ha elmúlt harminc éves és engedélyt kapott az Országos Testnevelési és Sporthivataltól, ahol „felvilágosítottak arról, hogy az imperialisták miként akarják más útra téríteni az olyan normális, szocialista gondolkodású embereket, mint én is vagyok”. Emellett adóznom is kellett a magyar állam felé is, sőt „önként” a jövedelmem egy bizonyos százalékát valutában is be kellett fizetnem. A Franciaországba igazolásomat annak köszönhetem, hogy egy kettős rangadóra eljött a Montpellier elnöke és edzője, hogy megnézzék Törőcsik Andrást. Az elnöknek tetszett Törőcsik játéka, de megkérdezte az edzőt, hogy neki ki nyerte el a tetszését, mire azt felelte, a Vasasból a kilences, így mindkettőnket leigazoltak. Kicsit a véletlennek, a szerencsének is köszönhetem, hiszen, ha sérült vagyok, akkor talán soha nem megyek külföldre. A francia időszak nem volt egy diadalmenet, rendkívül érdekes, problémákkal telinek mondanám. Viszont olyan világklasszisokkal játszottam együtt, mint Roger Milla vagy Laurent Blanc.

– Az 1982-es világbajnokságon felállított egy olyan rekordot, amit máig nem tudtak megdönteni: hét perc alatt, csereként beállva szerzett három gólt Salvador ellen. Mindez pedig nem valósult volna meg, ha a selejtezőn nem rúg két meccsen négy gólt Norvégiának.
– Azt mondják, egyszer minden rekord megdől. Toni Kroos közel volt hozzá, amikor 2014-ben két perc alatt két gólt szerzett, bár ő nem csereként, hanem kezdőként. Hozzáteszem, nem volt nehéz ügy a három gólt lőni Salvadornak, de kellet hozzá a játékszituáció és a helyzetfelismerés. A Norvégok ellen viszont sokkal nehezebb dolgom volt, hiszen idegenben, egygólos hátrányban játszottunk, mikor előbb a kapuba fejeltem a labdát, majd átemeltem a kapuson. Ezekre a gólokra büszkébb vagyok, de a futballtörténelemben inkább a világrekordom maradt meg.

– Rengeteg emlékezetes gól, mérkőzés fűződik a nevéhez. Melyik áll a legközelebb a szívéhez?
– Sokszor megkapom ezt a kérdést. Nagyon büszke voltam és vagyok arra, hogy a Rákócziban remek játékosokkal futballozhattam együtt, de ez így volt Pécsen, a Vasasban és Montpellier-ben is, valamint a válogatottban is a kor nagyjaival játszhattam, ez már önmagában fantasztikus. Mindegyik állomáshelyemen voltak nagy mérkőzések, a válogatott mezében a Norvégia elleni selejtezőt, illetve a világbajnokságot említeném elsőként. A Rákóczi színeiben tizenhét évesen a nagy ellenlábas Fűzfő ellenit, amikor a két gólommal nyertünk kettő-egyre, méghozzá Nagyatádon, mivel eltiltott volt a Rákóczi-pálya. Montpellier-ben a Sete ellen három gólt szereztem, s emellett adtam három gólpasszt is, de ezek mellett még számos meccset említhetnék.

– A pályafutását követően, a kétszeres évek elején a női labdarúgásért felemelkedéséért dolgozott, tegyük hozzá, sikerrel. Hazánkban, sőt még a világban is gyerekcipőben járt abban az időben a női futball, mégis ebben vállalt munkát. Kereste a kihívást?
– Nem tudatos választás volt. A REAC-nál voltam utánpótlás-szakágvezető, a Femina pedig a Budai II. László Stadionban játszotta a meccseit, így többször is láttam őket futballozni. A vezetők pedig megkerestek, hogy legyek a csapat edzője. Elvállaltam, de feltettem magamnak a kérdés, hogy meg tudom-e változtatni a játékukat, ami még a szoros emberfogásra és az előre rúgott labdákra épült. Sikerült, de több mint hat hónapba telt, a lányok a mai napig azt mondják, hogy annyit még soha nem sétáltak, mint akkor, hiszen így tudtam a legkönnyebben átadni azt a játékstílust, amit szerettem volna. Erre az időszakra nagyon jó szívvel gondolok vissza.

– A Feminával hat bajnoki címet szerzett. Gondolom ezek után nem érte váratlanul, hogy felkérték a női válogatott szövetségi kapitányának?
– Amikor kétezerben a Femináhhoz kerültem a nőknél csak első- és másodosztály volt, még utánpótlás bajnokság sem létezett, így nagyjából harminc csapat volt az országban. A Covid előtt az MLSZ-es bajnokságokban már közel kétszáz csapat szerepelt, de ehhez a növekedéshez nem csak én, hanem a Magyar Labdarúgó Szövetség is kellett.

– Korábban azt nyilatkozta, nem szeretné, ha könyv jelenne meg az életéről. Kedden 17 órakor azonban a Kapos Hotelben bemutatják azt a könyvet, amit Varga István írt önről.
– Érdekes, mert a mai napig azt mondom, hogy nem született könyv az életemről. A Coviddal függ össze minden. Alapvetően pozitív beállítottságú vagyok, abban az időszakban viszont sokak voltak rossz hangulatban. Ekkor fogalmazódott meg bennem az, hogy a saját oldalamra, picit kiszínezve szösszeneteket írok az életemről. Meglepetésre egyre többen olvasták, majd a Four Four Two magazin is lehozta ezeket az írásokat. A megjelenő könyv foglalkozik azzal, hogy mikor, hol születettem, hol futballoztam, de a legnagyobb része az általam írt és megélt vicces, érdekes és szomorú igaz történetekről szól. Nem egy tipikus önéletrajzi könyv, hanem egy olyan, amely jókedvre derít. Többen felvetették, hogy elmesélik ők is a történeteiket, így elképzelhető, hogy születik egy második kötet is.