Közélet

2012.09.17. 10:11

Szarvasbőgés pianóban: nem indult jól a vadászidény

Panaszkodnak a vadászok: nem indult jól az idei szezon a somogyi erdőkben. Bár a vadászidény hagyományos kezdetét jelentő szarvasbőgés már megkezdődött a megye – mintegy száznyolcvanezer hektárnyi – erdeiben, az eddigi tapasztalatok alapján egyelőre elmarad a tavalyitól.

Vas András

– A hét közepi időjárás-változás nem tett jót a bőgésnek – ismerte el Kemenszky Péter, a Somogy megyei Vadászok Szövetségének fővadásza –, de legalább most már van vize a vadaknak.
A fővadász szerint, bár ennyire a szezon elején még nem lehet tudni, mint hoz a következő fél év, az idei vadászidény várhatóan jó közepes lesz. A megyei erdeinek nagyvadlétszáma kifejezetten jónak mondható, a tavalyi 30-33 ezres kilőtt darabszámot vélhetően az idén is teljesíteni tudják majd.

– A vendégvadászok már a szarvasbőgésre megérkeztek – folytatta Kemenszky Péter –, a bikákra ugyanis állandó a kereslet, főként a kimondottan öreg, nagy bikákra. Az őzbaktrófea-állomány Somogyban átlagos minőségűnek mondható, csak nehéz értékesíteni. A vaddisznóhajtásaink kurrens piaci terméknek számítanak, így ezen a területen nem lehet gond. Az is kijelenthető, bár sokan erre hivatkoznak, az időjárás nem befolyásolja a szezont.

Nem úgy a vadkárok nagyságát. Ám ez sem a szárazság miatt nőhet az idén, sokkal inkább a gazdákat érintheti Érzékenyebben az aszály miatt a vadállomány okozta veszteségek, s kompenzációs lehetőséget láthatnak a vadkárenyhítésben.



– Eddig gáz! – fogad bennünket a nagyatádi kert kapujában a világhírű természetfotós, Bágyi Ferenc, aki két évtizede fotózza a lábodi erdő vadjait és madarait, így az idei szarvasbőgést sem hagyta ki. – Nyolc vadásszal beszéltem, három nap alatt három szarvast lőttek...
A fotós és a vadászok a szárazságot okolják, no és a nagy meleget: még hét közben is előfordult, hogy napon 30 foknál is többet mutatott a hőmérő, így az állatok az erdő sűrűjében maradtak.
– Na, majd ma! – próbál jobb kedvre deríteni Bágyi Ferenc, aki akkurátusan csomagolni kezd. Négy-öt objektív, székek, fotósállvány, álcasátor kerülnek a csomagtartóba (az alapfelszerelés húsz kilónyi), majd ő is Rambónak öltözik, bár az összkép nem tökéletes, ugyanis némi vacillálás után a arcmaszkot kihagyja. – Ma úgysem cserkelünk – teszi hozzá végignézve rajtunk; való igaz, a farmer és a pulóver nem a legjobb rejtőszín, ha az ember óvatosan be akar cserkészni egy szarvast...

A Sefag lábodi területére autózunk, a kocsit az egyik földesút mentén elrejtjük a bozótban, aztán jó 150 métert caplatunk egy óriási tisztás szélén a szarvasok nyomait követve, hogy egy kis beugrónál Bágyi Ferenc lepakoljon, majd pillanatok alatt felállítsa a lessátrat, melyet – amolyan plusz biztosítékként – még ágakkal is lefed; állítása szerint a tölgy a legjobb, öt napig is zöld marad... Miközben pakolunk, átellenben, úgy 200 méterre megjelenik egy szarvastehén, ám ügyet sem vet ránk.
– Ha kihozok valakit, mindig akkor jönnek, amikor nekem nem jó – legyint a természetfotós. – Vagy, ha elmegyek körülnézni, de még inkább, amikor hárman ülünk a sátorban, s éppen valami harapnivalót készítek néhány órás várakozás után. Mondjuk a térdemen a kisdeszka, s szelem a paradicsomot...

Becsületére legyen mondva, ha ilyenkor feltűnik a vad, azonnal félreseper mindent, mert első a munka. Ami neki szórakozás is, sőt elsősorban hobbinak tartja, a pénz másodlagos.
– Ha nem így lenne, már elmentem volna paparazzónak – helyezkedik el a lesben, s felszereli a hatszázas teleobjektívet, melyet egy konverterrel ezresre tud nyújtani. – A felszerelésemet látva már akadt lesifotós, aki azt mondta, mindenben felezünk, csak dolgozzak vele, s meg is mutatta a kukát Monacóban, amelyben el kellett volna bújnom...
Valahol érthető, hogy a – minden értelemben – szemét helyett az erdőt választotta. Amint elhelyezkedünk, ránk telepszik a nyugalom. Csak a madarakat hallani, illetve egy-egy darázsféle próbál bejutni a sátorba, aztán egy hatalmas egerészölyv száll le a tisztás közepén.

– Buteo buteo – mondja azonnal a latin nevét Bágyi Ferenc, s elmagyarázza, egy természetfotós valahol egy kicsit ornitológus, biológus, zoológus és vadász is. Utóbbit ő maga elvileg a vérében hordozza, hiszen a múlt század elején nagyapja volt a legnagyobb és leghíresebb orvvadász Balassagyarmat környékén...
Úgy háromnegyed órát nézelődünk csendben, amikor meghalljuk az első bikát: valahol az erdő mélyén bőg szemben.
– Korán van még – jegyzi meg a természetfotós –, egy óra múlva kezd éledezni minden. A vadászok is ötkor jönnek csak ki. Amúgy ez az időpont sem rossz, de én a hajnalokat jobban szeretem: amikor a ködben feltűnik egy óriási gím, hát annál nincs szebb. Olyan érzés, mint amikor a férfiember elkezdi kigombolni egy gyönyörű nő blúzát. Annak ellenére vérpezsdítő, hogy nem tudni, mi történik a következő pillanatban... Na, de csendesedjünk, mert lassan kezdődik.

A hely szűkössége miatt magára hagyjuk Bágyi Ferencet, s áthurcolkodunk a tisztás túloldalára az egyik magaslesre. Épp hogy elhelyezkedünk, amikor úgy száz méterre tétova őzbak tűnik fel, majd miután nem lát-érez veszélyt, a nyomában az egész csapat a napfénybe óvatoskodik. Némi poroszkálás után velünk átellenben – nagyjából ötven méterre a sátortól... – kezdenek legelészni, ám ketten mindig figyelnek. Leginkább dél felé, ahonnan egyre többször hallatszik a disznóröfögés, motoros fűrész és rekedt hajókürt elegyéhez hasonlító hang: a gímszarvas bőgése.

Úgy negyed óra múltán a hangforrást is meglátjuk, kétméterenként megáll, s kihívóan bömböl. Még akkor sem hallgat el, amikor egy nőstény szalad ki az erdőből, s porzik át a tisztáson – a pompás trófea viselője egyelőre a hangjával próbál érvényesülni. Még arra sem reagál, hogy lövés dörren a távolból, pedig lehet, ebben a pillanatban megfogyatkozott a konkurencia...
Az őzek viszont megmerevednek, sőt, miután a bika feléjük indul, egy pillanat alatt eltűnnek az erdőben. A helyükre dám tehenek érkeznek, a bikát azonban ők sem érdeklik, s hangos bőgéssel visszaindul délre. Úgy egy perc múltán kelet felől érkezik egy vetélytárs, talán még az előbbinél is nagyobb agancsú bika. Egy darabig felénk lépeget, készítjük a fotómasinát, amikor felkapja a fejét, megfordul, s arra távozik, mint az előbbi bika.

Mivel lassan ránk esteledik, s az erdőből sem hallunk bőgést, elkönyveljük, ez volt az utolsó bikánk mára. Vélhetően a vadászoknak sem volt jobb napjuk, az egyetlen lövés erre utal.
– Erről beszéltem – jön elő a sátorból Bágyi Ferenc, miután lemásztunk a lesről –, valahogy nem az igazi az idén a bőgés. De ez egy ilyen munka: előfordul, hogy két óra alatt csinálok két-háromszáz képet, máskor napokig egyetlen használhatót sem, ám akkor sem éreztem úgy, hogy hiábavaló volt kijönni. Üres filmmel már mentem haza, de üres szívvel soha...

Ezek is érdekelhetik