Faludy György és Habsurg Ottó is a vendége volt a kis múzeumnak

Odahaza szülte meg az édesanyja Nagy Ernő Györgyöt 1957-ben, vagyis Lulla valóban a szülőfaluja. Hiába van légvonalban nyolc kilométerre a Balaton, akkoriban csak földes út vezetett a zsáktelepülésre. Iskola, tanácsháza és a vegyesbolt: ebből állt a falu központja. A lakók száma 400-500 között mozgott, jelenleg nem éri el a 170-et.

1907 zord telén ekhós szekerek álltak meg a völgyben, amelyet 270 méter magas dombok ölelnek. Öt helyről érkeztek sváb telepesek, akik kiirtották az erdőt, és egy öt kilométer hosszú, egyutcás falut építettek, amelynek az egyik részét Kisecsenynek nevezték, utalva arra, honnan jöttek. Az érkezésük krónikáját a korabeli tanító örökítette meg német és magyar nyelven. Lulla 1948-ban lett önálló, előtte Torvajhoz tartozott. A völgy a középkorban is lakott volt, de mindig más helyen állt a falu.

A kitelepítés után felvidéki magyarok érkeztek Lullára. Ellentétek nem alakultak ki a felvidékiek és az itt maradt németek között, ehelyett házasságok köttettek. Ez Nagy Ernő György szerint jó kohéziós erőt hozott létre, és ma már csökkenő létszámmal ugyan, de aktív közösség él a faluban. Pedig többnyire idősek, a farsangi ünnepségre is úgy kell hozni gyermekeket Tabról.

– Egyértelmű volt számomra a tanítói munka, mert már öt-hat éves koromban voltak jóval kisebb tanítványaim, ez volt a játékunk – mondta Nagy Ernő György. – A nagybátyám mondogatta mindig, hogy te fiú, neked tanítónak kell lenned! Tudatosan készültem erre a pályára, a tanáraim is erre ösztönöztek.

Anyai őseinek földjén, Lajoskomáromban kezdte a pedagógusi hivatást, majd Tabon, a Takáts Gyula Általános Iskolában tanít 1982 óta. A szülőfalujában csak egy napig helyettesített, amikor megszűnt az iskola.

Diákként a régészet érdekelte. A hajdani temetődűlőben egy középkori faragott oszlopfőt talált, majd bevitte a a tabi Rudnay gimnáziumba a tanárnőjéhez, aki biztatta, hogy érdemes lenne kutatni a falut. Az 1970-es évek elején kezdte a gyűjtőmunkát. Újabb lökést adott, hogy a 80-as években a Németországba kitelepített svábok hazalátogattak a rokonokhoz, a Balatonra. Hoztak árucikkeket nyugatról, de vitték a régi paraszti tárgyakat, a sarlót, a rokkát, a kaszát, mint otthoni emléket. Akkor jött a gondolat, hogy érdemes lenne minél többi régi tárgyat megmenteni, mert néhány év múlva nem marad semmi az elődök után.

A falunak is szól a kitüntetés

– 1989-ben szűnt meg az iskola, bár az egyik terem evangélikus kápolnaként működött – emlékezett Nagy Ernő György. – Később Reisinger Károly polgármester felvette, hogy a volt iskola egyik termében elhelyezhetjük a helytörténeti tárgyakat, ha meg tudnánk tölteni. Az épületet társadalmi munkában újították fel a lullaiak, és olyan lelkesek voltak, hogy egy füst alatt a temetőt is sikerült bekeríteniük. A lányaimmal berendeztük a termet. 1999-ben ezzel az egy teremmel indult a helytörténeti gyűjtemény, azóta már nyolc teremre van szükség.

A padlásokról ugyanis még mostanában is folyamatosan kerülnek elő tárgyak. Az is gyakori, hogy reggelente újabbakat talált az udvarban, amiket csak úgy odatettek a helyiek. Már minden tárgyból egész sorozata van a gyűjteménynek. Nagy Ernő György hozzátette: büszke a megyei díjra, de a kitüntetés az egész falunak jár.