Billeg az időskori támasz

Tovább fogyatkozott hazánk népessége a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) friss adatai szerint: 2018-ban a születések száma 1,9, míg az elhalálozásoké 0,4 százalékkal volt kevesebb az előző évinél, a lakosság száma pedig 9,764 millióra csökkent. Ezzel együtt nőtt a hatvanöt év felettiek száma, jelenleg 1,89 millióan vannak, ebből 433 ezer a nyolcvan évnél idősebb.

Gyarmati Andrea szociológus legújabb tanulmányában – amelyben aktuális statisztikákat és tendenciákat is felhasználva összefoglalja a témával kapcsolatos eddigi kutatások eredményeit, meglehetősen borús képet fest az idősek magyarországi helyzetéről, különösen a szociális ellátórendszerrel kapcsolatban fogalmaz meg komoly aggályokat. Rámutat, hogy miközben az idősödéssel járó gondoskodási szükségletek folyamatosan nőnek, addig az otthonközeli ellátás (házi segítségnyújtás) országosan a rászorulók mindössze hét százaléka számára elérhető. Állami idősek otthonába az igénylők csupán három százaléka jut be, és a várakozási idő is meglehetősen hosszú, átlagosan két év.

Új férőhelyek az utóbbi időszakban nem létesültek, a magánotthonok pedig a legtöbb somogyi érintett számára megfizethetetlen a családban számon tartott átlagjövedelmek tükrében. A szociális ellátórendszerben ugyanakkor egyre nagyobb a munkaerőhiány: a hatvanezer fő aktív dolgozó mellett mintegy három és fél ezer betöltetlen álláshely van, az egy főre jutó gondozottak száma viszont folyamatosan növekszik.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy egyre kevesebben jelentkeznek a szociális munkás és szociálpedagógus szakra, de az ez irányú felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma is drasztikusan csökken. A pálya romló megítélése szorosan összefügg az alacsony bérezéssel, de a túlterheltség és az állandó stressz sem teszi vonzóvá ezt a munkát, nem beszélve a nők rendkívül nagy igénybevételéről. Kilencven százalékban ők dolgoznak az ágazatban.

Az egyre nagyobb számú, idős családtagot otthon ápolók számát a szakemberek négy–hatszázezer főre becsülik, ebből mindössze húszezren kapnak ápolási díjat, amelynek átlagos összege hatvanhétezer forint. Akik pedig semmilyen juttatást nem kapnak, azok munkát sem tudnak vállalni, emiatt sokan élnek rendkívül nehéz anyagi körülmények között.

Természetesen vannak pozitív példák is: a kisebb somogyi falvakban az önkormányzatok a kötelező alapellátáson túl nem egy esetben mentális segítséget is nyújtanak a rászorulóknak, a magányos időseket pedig a településen működő nyugdíjas közösségek is igyekeznek bevonni a tevékenységükbe. Mindezekkel együtt is egyre több az ellátatlan, depressziós vagy szellemileg leépülőben lévő, demenciában szenvedős szépkorú is, akiknek a családja nem képes vagy nem is akarja felvállalni a gondozásukat. Összegzésként elmondható, hogy az átlag alatti nyugdíjjal rendelkezők számára – és ők vannak többen megyénkben – nem teszi lehetővé a piaci alapokon működő vagy, s erre is van példa: a nem legálisan tevékenykedő magángondozók megfizetését.