Szárnyat adó márciusi lázban…

– Iskoláskorából milyen emlékképei vannak március 15-e megünnepléséről? 
– Kisiskolásként máig őrzöm a taranyi nemzeti ünnep látványát, a nemzeti színű zászlóét a községháza homlokzatán, ami csak ünnepeken díszítette a falut. Élénk, tiszta színei ünnepnappá varázsolták a földet és az eget, s a friss tavaszi szélben valóban a népdal fényes szellői feszítették. Átellenben, ahogy templomhoz illik, kis dombocskán az égre magasodott a Festetics Kristóf által 1763-ban épített katolikus templom, melynek főbejáratánál zajlott az ünnepi műsor: Himnusszal, Nemzeti dallal, talán a Szózat is elhangzott, olykor még beszélt is valaki. Akkoriban nem volt tanítás e napon. Az ünnepség után a négy alsó osztály kirándulni indult tanítójuk kíséretében. Minden évben a taranyi szőlőnek a Rinyára dőlő lankáira, hóvirágot szedni. Sok-sok hóvirágot! Ha előbújt már, ibolyát is. A hazaúton a bátrabb fiúk már mezítláb mentek minden évben, s a kislányok mindig megcsodálták ezt a „mutatványt”. „Iskolás” voltam én egy évtizeddel később is, amikor nem volt iskolai szünet ez a nap, viszont besoroltatott a Forradalmi Ifjúsági Napokba; hangsúlytalanul, az iskolarádió műsorára bízva a mintegy félórás ünneplést. Nem csupán a „tagosítás” volt itt a baj, azzal, hogy az ifjúság ünnepére szűkítette, a magyarság túlnyomó részét megfosztotta az ünnepi világ­érzékelés örömétől, s szép lassan leszoktatta a „magamagának” hozzáadott értékei megteremtéséről is. Beszélték ugyan, hogy Budapesten azért itt-ott, főként a partokat összekötő hidak tájékán, e szakrális helyeken voltak „események”. 
– S az ELTE oktatójaként – amikor a jelenlegi politikai elit néhány tagját is tanította – milyen élményeket őriz? 
– Valóban volt közöttük olyan hallgató, aki még irodalomtörténeti szemináriumra is hozzám járt, ám inkább említem már rektorhelyettes éveimből a volt bibós szakkollégisták, ekkor többnyire kormánytagok vagy magasabb beosztású tisztviselők nagy rendszerességgel rendezett focimeccseit, az évenkénti ünnepi összejöveteleiket a Bibó István Szakkollégiumban, amelyeken én is részt vettem egyszer-egyszer. Ezek a napok kispályás mérkőzésekkel zárultak, az ellenfél soraiban Bihari Mihállyal és Kukorelly Istvánnal. Emlékezetem szerint a legkeményebb – de nem durva – játékot Áder Jánostól és Kövér Lászlótól láttam. Boldog ünnepi idők, szívesen emlékszem rájuk. 
– Hogy véli, most tud méltó módon ünnepelni a magyar nemzet? 
– Tanulgatjuk, ám mintha elszoktunk volna az ünnep „magamagának” részétől. S kényelemből mintha bele is törődtünk volna… Ugyanakkor be kell látnunk, hogy az ünnepben az „önrész” szükségképpen megcsappant, az egyház és az állam hatalmának megszilárdulása hozta magával a szervezettséget, az pedig az „adják” megerősödését. S ez már „római módon” csak kimondottan a karneválokon közelítheti meg a valamikori állapotokat. Mégis: nem lehet s nem is lesz teljes az ember ünnepe, ha a hivatalos ünnep előtt, mellett vagy után nem ad „pótlékot”. A néphit, a szokáshagyományok, a jeles napok századokon át élő értékeit például, a komoly mellé az ünnepek vidám részét. 
– Petőfi, a lánglelkű poéta zsenialitása – akinek 862 ismert költeményében 616-szor fordul elő az Isten, 363-szor a szerelem, 362-szer a haza, 291-szer a virág szó – milyen újdonságot hozott az irodalomba? 
– Petőfi zsenialitása 300 oldalon olvasható az irodalomtörténész Horváth János monográfiájában, de Illyés Gyula terjedelmes Petőfi-könyvében is, szerencsére gazdag a Petőfi-szakirodalom. Vajda János viszont mindössze három sorban hagyott ránk érdemleges valamit, bizonyára vitathatót, ám meggondolásra, megfontolásra érdemeset. Azt írta: „Nem tartottam őt, s ma sem tartom a legnagyobb költőnek, de mindjárt fellépésekor és ma is legnagyobb mérvű költői tehetségnek. Igazi csodagyerek (…) Nem csinálta, csak úgy hullatta el magából a költeményt (…)” 
– Fiú és lány kapcsolatához mit adhat, adhat-e Petőfi szerelmi lírája valami pluszt? Nem érzik a mai fiatalok kissé „avíttasnak” e költészetet? 
– Petőfi a legfiatalabb költőnk, aki hatalmas és értékes szerelmi lírát alkotott. Írta pedig Júliához – s a Júliákhoz –, Etelkéhez – minden kor Etelkéihez –, a borjádi Erzsikékkel együtt minden Erzsikével „választott csillagot” írta lángoló szívű fiataloknak, meg a maga daloló kedvének… Világos után a „tilosból” lopkodták vissza – jobbára „csonka” kötetekkel. Aranynak, de Tompa Mihálynak és Gyulai Pálnak is díszesebb könyvek „jártak”, és gyakoribb „összesek” a századvégen. Nehézkes volt a kilábalás az óvatoskodásból. A századelő Babitséké volt, akik a Holnapot ígérték. Közben Petőfit egyvégtében dalolják, sokszor már nem is gondolva a dal költőjére. De az is igaz, hogy például a 60-as, 70-es években Nagy László és a Hetek-Kilencek karcsú köteteivel a kézben jártak a fiatalok, még találkára is! A maiak kezében meg szárazon és vízen telefont látni… 
– Sok múlik a magyartanárokon… 
– Így van. Ám jóval szélesebb lehetne a példaadó kör. Emlékszem, a 60-as, 70-es években egy gimnáziumi matematikusra, méltán híresre – és félelmetesre –, aki a másodfokú egyenlet pompája mellett például Kiss Józsefben is tudott gyönyörködni, ha úgy hozta hangulata, már mondta is matematikatanártól figyelemre méltó ihletettséggel: „Az én mezőmön nem érnek kalászok, / Az én aratásom egy marék virág, / Az én gyönyöröm az álomlátások, / Az én világom egy álomvilág.” A magyartanár feladata voltaképpen nem is feladat, életünk fényes luxusa. Ámbár eszembe jut, illetve el sem felejtettem, magyar szakos vizsgázóimtól már az ezredfordulón rendre azt hallottam, ha költőre váltott a szó, hogy csak könyv nélkül ne akarjam. Nem tud verset tanulni. S ez olyan képtelenség, mintha egy színinövendék jelentené be alapvető pályaalkalmatlanságát! 
– Létezik-e a mai írók-költők között olyan legendás barátság, mint amilyen Arany és Petőfi között volt? 
– Bizony legendás barátság volt Petőfié és Aranyé, mindkettőjüké Tompával, Lévayval… Síron túlra szóló barátságok voltak! Arany János már 1850-ben szomorúan tapasztalta, hogy egyre ritkábban és egyre kevesebben emlegetik Petőfi Sándort. „Bizisten már azt kezdtem hinni, hogy Petőfi az én privát költőm volt” – írta Szilágyi Sándornak. Az Emléklapra című költeményben magát Júliát szólította meg, hiszen „az ő siralma testvér az enyémmel”, és „Miként az elszakadt hű férjet, / Keresem én az eltűnt hív barátot.” Erre jött július 21-e: Szendrey Júlia férjhez ment Horváth Árpád egyetemi tanárhoz. Augusztusban pedig megszületett Arany bizony kíméletlen verse, A honvéd özvegye. Első szándékból elküldte az Emléklapokhoz, de azonnal vissza is vette. Nagyon jól tette! Szendrey Júlia 1868. szeptember 6-án halt meg, soha nem került a kezébe Arany verse, nem is tudott róla. Manapság a barátságok ugyanúgy szövődnek, mint a XIX. században, néhány körülményre azonban érdemes rámutatni, nincsen távolság, nem laknak többnapi járóföldre egymástól, jószerivel akkor találkoznak, amikor akarnak. A levelezés pedig eltűnőben! Vele a játék öröme, a várakozás izgalma… Mai költőnek nem lesz „Levelezése íróbarátaival három kötetben”. Egy sem lesz! A telefon mit sem jelent a kutatóknak, s ki tudja, az e-mailekből mennyi marad meg, s az érdemleges anyag lesz-e a kutatás vagy a kiadás számára? Érdemes bepillantani Petőfi és Arany levelezésébe, már a borítékokon is érzékelhető a barátság határtalansága. 1847 szeptemberében ilyen címzést írt: „Tekintetes Arany Jánosnak úrnak barátságos tisztelettel. 1848 januárjában: „Arany Jánosnak, az én drága kedves komám uramnak.” Ugyanez év júliusában: „Arany Jánosnak, a Pesten megjelenő „Nép Barátja” című lap egyik bokros érdemű szerkesztőjének.” Arany ritkábban bíbelődött borítékra szánt üzenetekkel, de néha megtette: „A szalontai másodjegyzőtől Petőfi Sándornak, csak neki magának – másik levél is van benne, az is csak magának.” 
– Ha most betoppanna a Pilvax­ba, és ott látná az asztal körül kávézni Petőfit, Jókait és Vasvári Pált, mit gondol, miről folyna a beszélgetés közöttük? 
– A Pilvax Petőfiék óta embléma: a szabadságé, a kívánatos világrendé, az ünnepi teremtő időé, hiszen a káosz erői uralkodni akarnak a rend felett. Hogy a rend helyreállítására remény legyen, a profán idő átmeneti felfüggesztésével lehetőséget kell biztosítani a teremtő idő számára, hogy a valamikori, a kívánatos állapotok újra létrejöjjenek. Goethe az Itáliai utazások című írásában egyebek között beszámol római napjairól, melyek éppen az ünneplő város karneváljának idejére estek. E napok csodáját olyan ünnepségnek tartotta, „amit voltaképpen nem adnak a népnek, hanem a nép adja magamagának”. A márciusi ifjak rendet, szabadságot teremteni készülő nemzeti ünnepét nem „adták” nekik, hanem a tömeggé erősödött népakarat adta „magamagának.” Ha valóban betoppanhatnék, nem tennék egyebet, csak hallgatnám őket. Figyelném a lázat, mely szárnyat adott, emelte őket, majd követném őket stációról stációra – akár virradatig… 
 

Balatonbogláron „foltozgatja” irodalomtörténészi életművét 

A 80 feletti Druzsin Ferencet arról is kérdeztem, mivel tölti napjait. Azt felelte: pályám „foltozgatom”, a foghíjakat pótolgatom. Legutóbbi könyvemben azt próbáltam számba venni, miként „rostál” az utókor, hogy hullanak ki emlékezetéből valamikor népszerű alkotók, állandóan szavalt versek-dalok. Akkor nem vettem listára Pósa Lajost és Szabolcska Mihályt, nem voltam biztos, hogy a többiekkel egy sorba kell állítani őket. Még abban sem voltam biztos, hogy akarok-e parazsukra nézni. Eltelt egy év, s most mégis, egy-egy közleményben, s a többitől egy jó dobásnyira, megteszem. Vannak mások is a XIX. századból. Egyre gyakrabban veszem kézbe Abonyi Lajost és Baksay Sándort, de az ilyen tervekhez még évekre lenne szükség… 
Fotó: Kovács Tibor