Fejlődés: a fiatalok első dolga volt felszedni az egykor kézzel kaszált gyepet

Nemrégiben kaptam a hírt, hogy matuzsálemi kort megélt nagyapám házát, amit a 19. század végén emeltek, s amit évekkel ezelőtti halálakor eladtak, lebontották. Ma egy csokos családi ház kacsingat a legfeljebb traktorzúgástól és reggel és este a csorda vonulásától hangos utca irányába. Az ország második legnagyobb városa melletti faluba ritkán jutunk el. Talán fájó az emlékek után odakanyarodni, ahol élőket már nem talál az ember, de a kíváncsiságot ezúttal nehéz volt elnyomni. 
Mi lett, hogy lett a tornácos épületből? – fürkészte a szem. Hosszú időzés kellett, mire a telket egyáltalán megtaláltuk. Ahol egykor bólogató eperfák közt egy akác köszöntötte a látogatót, árnyékot borítva a kis üvegajtós bejáratig, most kovácsolt vas, távirányítós kapubejáró tartja távol az idegent. A bokrok, cserjék, az aranyeső, az égbe nyújtózkodó kardvirágok helyén egy rózsaszín-fehér-szürke térkőtenger simul egy kétszintes, alul duplagarázs bejáratához. Rokonok mesélték, a fiatalok első dolga volt felszedni a gyepet, mert nem akartak vesződni a fűnyírással. Nagyapánk kézzel kaszálta, hogy a rucáknak legyen zöld. A fákat azért döntötték ki, mert nem tudtak beállni a porothermes teherautókkal miután a vályogház maradékát konténerről konténerre elvitették a falu határában lévő ingyenes hulladéklerakóhoz. 
A legmagasabb falon függeszkedő klímák alapzaját a tetőn dolgozó szerelők párbeszéde törte meg rövid tartózkodásunk alatt. Minden egyes síkba fektetett napelemdarabbal tükröt állítottak az égnek, valahogy mégsem találtunk semmi felemelőt a tipikus, sokmilliós agglomerációs lakóépületen. A lelkünk már hiába is kereste, ideje volt továbbállni.